Azt mondja a kutató – az egyik friss közvélemény-kutatás készítője –, hogy széles és mély a Tisza Párt választói bázisa: széles, mert minden társadalmi csoportban, még a Fidesz utolsó mentsvárának számító alacsony státuszúak között is többségben van, és mély, mert szinte mindegyikben legalább a duplája a támogatottsága a Fideszének. Ehhez képest érkezik egy olyan ügy, mint a leendő köztársasági elnök elhamarkodott jelölése, és rögtön meglátszik a népszerűségi adatokon (egy másik kutatás szerint a miniszterelnöki alkalmasság számain is) – mi a helyzet akkor a szélességgel meg a mélységgel?
A politika olyan műfaj, ahol a tanulságokat a tényekből érdemes levonni. Ilyen tény például, hogy
az a választói koalíció, amely a valóban példátlan áprilisi győzelmet összerakta, leginkább a Fidesz elutasításában ért egyet.
Azaz pontosan tudja, hogy milyen országot nem szeretne – olyat, amit az Orbán-rendszer megpróbált összekalapálni négy ciklus alatt –, de arról csak benyomásai vannak, hogy milyent szeretne helyette. Nyilván működőt és emberségeset, ezt már az is megtanulta, aki eredetileg nem gondolt rá, de hogy egyébként mit, arról épp csak hogy elkezdett formálódni a közmegegyezés. Ami kirajzolódik, az világos jövőkép helyett inkább a NER inverze: legyen türelmesebb, belátóbb, együttműködőbb, kompromisszumkészebb, becsületesebb, nagylelkűbb – valami ilyesmi él a képzeletünkben, és ha valami kilóg ebből az elnagyolt képből, azt a választópolgárok lepontozzák. Egyelőre csak a kérdezőbiztosoknál –
rossz hír a Fidesznek, hogy akik most az aggályaikat megfogalmazzák, azokból nemhogy automatikusan, de valószínűleg sehogyan sem lesznek fideszesek.
A legfontosabb politikai választóvonal ma idehaza, hogy szeretnénk-e a Fidesz világában élni, vagy semmit sem szeretnénk kevésbé, mint hogy az a világ visszatérjen. A gyakorlatban: amennyiben tényleg apadni kezdene a Tisza, akkor sem Orbán jönne vissza – ha mostanában lenne a választás, még sokkal nagyobbat zakózna, mint áprilisban. Amit erről Tusványoson előadott, hogy csak várniuk kell, mert az idő nekik dolgozik, az merő tévedés: az idő keményebb ellenfele a Fidesznek még a Tiszánál is – az időjárás meg pláne.
Vegyük például az elnökjelölést. A Tisza nem konzultált (elég hosszan) a választópolgárokkal? Akkor menjünk inkább a Fideszhez? Ők konzultáltak?
Vagy az új alkotmánybíró megválasztását. A Tisza nem hagyott rá időt? Akkor menjünk inkább a Fideszhez? Ők hagytak időt a társadalomnak Polt és Hende beejtőernyőztetésének megemésztésére?
Vagy a nem teljesített ígéreteket. A Tisza nem csinált még meg három hónap alatt mindent, amit a szavazatokért cserébe ajánlott? Akkor menjünk inkább a Fideszhez? Ők 16 év alatt megcsinálták – például az egyéni nyugdíjszámlákat?
Vagy a nemzeti egyetértést. A Tisza szítja a belpolitika feszültséget? Akkor menjünk inkább a Fideszhez? Ők megteremtették az egyetértést?
Nem indul zökkenőmentesen a kormányzás (melyik indult valaha zökkenőmentesen?), de ha valaki a Cinege utcában emiatt pezsgőt bontana, alighanem előre inna a – vegyünk elő egy újabb közismert fideszes megbékéléstoposzt – selyemmajom bőrére.
Lehetséges, hogy a népszerűség törékeny meg mulandó, de négy év permanens gazdasági válságát, megfejelve Európa legnagyobb inflációjával, még a közismerten aranyhal-memóriájú magyar választók sem fogják négy évnél hamarabb elfelejteni.
A Fidesz feltámasztásánál ma, ebben az eredendően konzervatív magyar közegben még egy zöldmezős, nullkilométeres politikai projektben is több a fantázia: annak az eszmének, hogy Orbánéknál csak jobb jöhet, akkor is bőven kétharmados a támogatottsága, ha egy-egy rutintalanság néhány százalékpontot lecsipeget belőle. Itt a megélt rossz tapasztalat a legmegbízhatóbb közéleti iránytű – ez a magyar politika valódi vastörvénye, és eddig még senki sem tudta megcáfolni.