Molnár Péter, a Fidesz és az SZDSZ egykori országgyűlési képviselője, Európa-bajnok slammer szerint a médiatörvényben a kilencvenes években kulcskérdés volt, hogy lehet úgy kialakítani a szabályozást, hogy az éppen adott kormánytöbbség ne uralhassa le a sajtót. Az ilyen törvényi megoldásokat nevezi ő „szabadságtechnikáknak”. – A médiatörvényben az 1989-es rendszerváltás után olyan szabályozást próbáltunk létrehozni, amely tiszteletben tartja a magyar sajtószabadságot, és korlátozza a mindenkori kormánytöbbséget. Egy demokráciában mindig fennáll annak a veszélye, hogy aki parlamenti többségre jut, az elkezd önkényeskedni – fogalmazott.
Az 1995 végén elfogadott médiatörvény egyik legfontosabb eleme éppen az volt, hogy a médiafelügyeleti testületek összetételét ne lehessen egyszerűen a parlamenti többséghez igazítani. Bár az akkori MSZP–SZDSZ koalíció 72 százalékos parlamenti többséggel rendelkezett, a kormányoldal csak a testületi tagok felét jelölhette, a másik felét az ellenzék adta. – Ez tudatos önkorlátozás volt. Annak ellenére, hogy 72 százalékos többségünk volt, nem akartuk, hogy a kormánytöbbségnek meghatározó befolyása lehessen a médiát felügyelő intézményekben – mondta a volt országgyűlési képviselő, aki 1994-től médiajogot tanított az ELTE-n, aztán más hazai és amerikai egyetemeken is. Molnár szerint komoly problémát jelentett viszont az, hogy a jelölés közvetlenül a pártok kezében maradt.
– A végsőkig próbáltam megakadályozni, hogy minden parlamenti képviselőcsoport saját tagokat jelölhessen, de nem sikerült, mert ebben végül magamra maradtam. Már akkor látszott, hogy ez oda vezethet, hogy a pártoknak akár a többsége olyan embereket küld ezekbe a testületekbe, akik nem a közérdeket, hanem az adott párt érdekét képviselik.
Ezzel együtt, a kormánytöbbséget korlátozó jelölés 2010-ig valamennyire mégis védte a sajtó szabadságát – fejtette ki Molnár Péter, majd így folytatta: – 2010-től a NER viszont nem önkorlátozásra használta a kétharmados többségét, a médiatestületeket általa választott tagokkal rakta tele. Ennek a konzervativizmushoz sincs semmi köze. Ezért sem hívom a volt kormánypártot Fidesznek, mert az eredeti Fidesz, amit 1988-ban alapítottunk, sok más mellett ilyet se tett volna – mondta.
Az idei rendszerváltás után elfogadott médiatörvény Molnár szerint helyesen állítja vissza a kormánytöbbséget korlátozó médiatestület jelölési rendszert, de sajnos megmaradt a pártok általi közvetlen jelölés.
Az új szabályok szerint a közmédia felügyeletére létrehozott testület tagjainak kétharmadát fele-fele arányban a parlamenti képviselőcsoportok jelölik, egyharmadát szakmai szervezetek. Molnár szerint úgy kellene módosítani a törvényt, hogy a pártok parlamenti jelölő bizottságban egyeztetve válasszák ki a leendő tagokat, ami több esélyt adna hozzáértő, és a közérdek iránt elkötelezett tagok kiválasztására. – A médiatestületek mostani megválasztásakor pedig nem lehet eltekinteni attól, hogy a NER pártjai 16 éven át, a kétharmadukkal visszaélve nagyon súlyosan csorbították a sajtó szabadságát, amiért a magyar szabadságharcokban annyian meghaltak, börtönbüntetést szenvedtek. Ezért a NER két pártjának a jelöltjeit nem szabad beválasztani a médiatestületekbe – szögezte le a szólásszabadság kutató slammer.
Molnár azt is hangsúlyozta, hogy a sajtószabadságot más törvények is erősíthetik, amire jó példa a személyi jövedelemadó 1997-ben bevezetett egy százalékos felajánlási rendszere. A volt országgyűlési képviselő ezt is „szabadságtechnikának” nevezi. – Az szja egy százalékos rendszerének lényege, hogy mindenki maga döntheti el, melyik civil szervezetnek ajánlja fel adója egy százalékát. Ez két módon is korlátozza a mindenkori kormánytöbbséget: Az adó 1 százalékáról nem dönthet, és nem akadályozhatja meg, hogy sokan olyan szervezeteknek adják az 1 százalékukat, amelyeket a kormány nem szeret, támad, bűnbakká tesz, vagy amely a kormányt élesen bírálja.
Ennek kimagasló példája az 1 százalékból nagyon sok támogatáshoz jutó, és az idei rendszerváltásban nagy szerepet játszó Partizán – fejtette ki Molnár, így folytatva: – Nem véletlen, hogy ezt a törvényt még az önkorlátozás iránt elkötelezett MSZP-SZDSZ koalícióban is alig lehetett keresztülvinni. Először úgy tűnt, hogy simán fog menni. Amikor a kormányprogramunk alapján az SZDSZ parlamenti kulturális és média munkacsoportjának vezetőjeként összeállítottam egy 12 pontos kultúra finanszírozási javaslat csomagot, abba az 1 százalékos szabadság technikát is belevettem. Törvényjavaslat lett belőle, ami gond nélkül átment a plenáris vita első felében. De akkor Horn Gyula telefonos kormányszavazással kivetette a törvényjavaslatból a lényeget, – meséli Molnár – azt, hogy mindenki felajánlhassa az adója 1 százalékát bármely civil szervezetnek.
Álltunk a plenáris ülésteremben a képviselőségét szintén nagyon komolyan vevő Bauer Tamással, és amikor mondtam, hogy visszatesszük ezt a részt a törvényjavaslatba, még ő is azt mondta: “Péter, ez nem fog menni.” De fog! – mondtam,
megírtam az ehhez szükséges javaslatot, és szerencsére meg tudtam hozzá nyerni mindkét kormánypárt sok képviselőjét. Így a saját kormányunkat leszavazva sikerült törvénybe foglalnunk ezt az azóta is élő szabadság technikát. Sajó András, aki a felkérésemre az akkori médiatörvény kodifikációs bizottságát vezette, a kultúra finanszírozási csomagomban az 1 százalékos javaslatot látva azt mondta: “Ha ezt megcsináljátok, akkor csináltatok valamit.” Igaza volt – fejezte be Molnár a médiatörvény mellett egy másik, a sajtószabadságot is védő törvény születésének történetét.
