A néhai termőföldeket képzeletünkben új hungarikumok, tevék és kaktuszok népesítik be. „Üdvözöljük a magyar sivatagban!" - a jövő turisztikai irodái talán így reklámozzák majd az ország közepére szervezett kirándulásaikat. A régiót, ahol az egykori „éléskamra” mára lassan olyan látványt nyújt, mintha a Szahara egy darabját költöztették volna az Alföldre.
Az út, ami idáig vezetett, igen hosszú volt, annak kőkockáit pedig csekély számban talán valóban jó szándékból, többnyire azonban a természet óhatatlan változásából, emberi tudatlanságból, gazdasági érdekből faragták. A bolygó évmilliókon át alakította önmagát, vezette-kanyarogtatta a folyókat úgy, hogy az a legjobb legyen a tájnak. Majd jött az ember, aki azt gondolta, mindennek őt kell szolgálnia, és átalakította a vidéket annak megfelelően, ahogy települései, termőföldjei kívánták. Az esőt a zavaró tényezők közé sorolta, csatornákba vezette az éltető vizet, igyekezett minél gyorsabban eltüntetni azt maga körül. A folyókanyarulatok, erek helyét betonteknők váltották, kővel, épületekkel borította a tavak partját, aszfalt és vízzabáló gyár került oda, ahol valaha mező volt. Bebizonyosodott, hogy szorgos munkával ki lehet szárítani egy egykor virágzó térséget. A kísérlet tehát sikerült - de a páciens haldoklik.
De kár lenne egyvalakire mutogatni, hiszen mindannyian hibásak vagyunk. A fideszes „Magyarország előre megy” szlogen most nyerte el igazi értelmét: valóban előre mentünk, egyenesen a katasztrófa felé, miközben a kiszáradó országot rendületlenül víznagyhatalomnak hazudták.
Hibás a honfitárs, aki vízhiány közepette feltölti a medencéjét. Hibás az, aki a klímaváltozást Brüsszelből irányított hisztinek véli. Hibás, aki nem érti a hozzáértők szavát. Hibás a mezőgazdász, aki ma is a monokultúrát és a sivataggá vált Alföldre már nem való növényt locsolja-erőlteti. Hibás a támogatási rendszer, amely mindezt pénzzel fenntartja. Hibás mindenki, aki a saját szemének sem hisz.
Ha nem kezdjük el azonnal a vizet elvezetés helyett megtartani, a következő generációknak nem piros-fehér-zöld lesz a trikolórja, hanem homokszín-égett sárga-sötétbarna. A Tisza-kormányra nagy feladat, nemcsak politikai, de ökológiai romeltakarítás is vár. Különben félő, hogy úgy járunk, mint az Erik, a viking című film egyik legendás jelenetében a szereplők, akik az utolsó lélegzetükig azt mantrázták: „nem süllyedünk”.