„Az élet végén senki sem ad összefoglalót arról, mit csináltál jól és mit rosszul”

Az online kultúrában ismert, úgynevezett liminális terek – ezek a nyugtalanítóan üres, átmeneti helyszínek – természetüknél fogva összefonódnak a kétértelműséggel. A Backrooms ezt filmként is magáévá teszi. Önt mindig is vonzotta ez a kétértelműség, vagy ez inkább ennek a projektnek a sajátossága?

Mindig vonzott a kétértelműség. Az online filmes projekteken nőttem fel, és persze én is újra meg újra ugyanazokat a filmeket nézem, bár talán nem olyan megszállottan, mint mások. Az a közeg, amelyen keresztül mindezt felfedeztem, valódi kíváncsiságot ébresztett bennem a fizikai világ iránt – azon túl is, ahogyan a művészet képes feldolgozni azt. Mindig keresem a módját, hogy ezeket a kérdéseket ne csak egyetlen médiumon keresztül közelítsem meg.

Az élet végén senki sem ad összefoglalót arról, mit csináltál jól és mit rosszul. Éppen ez a nyitottság az élet lényege, és szerintem ezért válik a kétértelműség minden munkám visszatérő témájává. Egy olyan vad sci-fi-koncepció esetében, mint a Backrooms, leegyszerűsítő lenne azt gondolni, hogy valaha is pontosabb megértéshez juthatunk, mint maguk a szereplők. Én inkább az alaposan kutatott feltételezéseket keresem, mint a kész válaszokat.

Lenyűgöz a filmek iránti szenvedélye: egészen fiatalon, egy YouTube-sorozattal kezdte, most pedig már egész estés mozifilmet rendezett. A játékfilmre való áttérés inkább korlátozást jelentett, vagy lehetőséget adott arra, hogy új esztétikát alakítson ki?

Bizonyos értelemben kompromisszum volt, de nem nevezném korlátozásnak. Egyes területeken valóban szűkebbek lettek a lehetőségeink, máshol viszont sokkal többet nyertünk. A Backrooms világára mindig úgy tekintettem, mint egy élő organizmusra, amelynek újabb és újabb ágai nőhetnek különböző médiumok felé.

A YouTube-sorozat rajongói imádják annak rejtélyességét és logikáját: a világ működésének megfejtése a szórakozás része. A játékfilmben viszont egyetlen érzelmi szálra koncentrálhattunk: arra, hogyan ütköznek a szereplők egy olyan világgal, amelyet már kezdtek megérteni. Mindezt egy hagyományosabb, kilencvenperces film keretei között. Így sokkal pontosabban tudtuk megfogalmazni azt is, amit érzelmileg szerettünk volna átadni.

Azt is elfogadtuk, hogy itt már nem tölthetünk huszonöt percet azzal, hogy valaki végigsétál egy folyosón pusztán a realizmus kedvéért. A YouTube-on ez működik, hiszen a néző előretekerhet, a saját ritmusában nézheti a történetet. Egy mozifilmben viszont tudatosabban kell vezetni a közönség figyelmét.

Ráadásul egészen más technikai lehetőségeink voltak: valóban felépíthettük ezeket a tereket. Ettől az egész projekt egy magasabb szintre emelkedett.

A Backrooms az emberi psziché drámája. Egyfajta terápia volt a film elkészítése?

Nem szeretném túlságosan pontosan meghatározni, hogy számomra miről szól ez a film. Természetesen megvannak a saját értelmezéseim, de ezeket inkább megtartom magamnak. Nem nevezném traumafilmnek – ez soha nem volt a szándékom, még akkor sem, ha manapság sok alkotást automatikusan ebbe a kategóriába sorolnak.

Számomra a film inkább arról szól, hogyan próbáljuk megérteni és igazolni azokat az absztrakt társadalmi és kulturális rendszereket, amelyeket magunk építettünk fel. Ezek a gondolatok jelennek meg Mary és Clark munkájában is: abban, hogy reklámfilmeket készítenek, és hogy ez mit jelent a kilencvenes évek Amerikájának gazdasági és társadalmi közegében.

A történet végére valamennyi szereplő ugyanannak az ürességnek a peremén áll. Mindannyian választ próbálnak adni valamire, ami valójában egy végtelen szingularitás – amire nincs végleges magyarázat. Mégis megpróbálják, és végül mindegyikük megtalálja a maga módját arra, hogy együtt éljen ezzel, vagy továbblépjen. Ezért a film számomra inkább arról szól, mit halasztunk el, és mit engedünk át azoknak a rendszereknek, amelyekben élünk.

Konzultált pszichiáterekkel vagy terapeutákkal is?

Édesanyám terapeuta, így sok minden rám ragadt ebből a világból. Az egyik producerem partnere szintén terapeuta, vele is sokat beszélgettünk.

Fontos volt számunkra, hogy Renate Reinsve karaktere, Mary ne valamiféle ideális terapeutaként jelenjen meg. A film éppen egy olyan terápiás megközelítést vizsgál, amelynek megvannak a maga korlátai.

Ami pedig a Backrooms pszichológiáját illeti: nem mondanám, hogy valóban azon az emlékezetlogikán alapul, amelyet Clark a filmben felvázol. Ezt inkább a szereplők próbálják rávetíteni erre a világra. A Backrooms olyan, mint egy üres vászon: mindenki azt lát bele, amit maga hoz. Ha valaki úgy gondolja, hogy emlékekből építkezik, talál hozzá bizonyítékokat. Létezik egy áltudományos magyarázatrendszer is, amely elvileg mindent megmagyaráz – csakhogy ezt a közönség nem ismeri, csak a szereplők próbálják összerakni.

Ezért nekünk nagyon alaposan kellett ismernünk ezt a témát. Engem egyébként is régóta érdekel a pszichológia elméleti oldala, emellett szakmai tanácsokat is kaptunk a terápiás jelenetekhez, én pedig sokat kutattam, hogy a film belső logikája következetes és zárt rendszert alkosson.

Mi a legfontosabb dolog, amit a YouTube-korszakból magával vitt a hollywoodi filmkészítésbe?

Nem tudom, hogy ezt leckének nevezném-e. Inkább egyfajta érzékenységnek, amelyet szeretek gyakorolni. Mindig is érdekelt, hogyan lehet megteremteni a valóság érzetét.

Néha, amikor valami túlságosan különösnek vagy túlságosan konkrétnak tűnik, az embernek az az érzése, hogy biztosan valamilyen valós élményből táplálkozik. Ezt nagyon nehéz megteremteni, de ilyenkor olyan, mintha valami élőt örökítenél meg, nem pedig olyasmit, amit sablonok alapján újraalkottak.

Szeretek olyan apró részleteket felfedezni, amelyek valamilyen módon mindenkinek ismerősek, mégis ritkán beszélünk róluk, aztán ezeknek nagy jelentőséget adni. A Backrooms például erősen épít az épített környezetre, és szerintem leginkább azokhoz szól, akik mély – sokszor kimondatlan – kapcsolatot alakítottak ki azokkal a terekkel, amelyekben éltek. Olyan gyerekszobákra gondolok, amelyekre talán negyven éve nem is gondoltak.

Sokan mondták, hogy a film valamilyen régen elfeledett, elmélkedő állapotba repítette vissza őket. A youtube-os munkáim is ezt a gondolkodásmódot formálták bennem, most pedig ehhez egy érettebb karakterábrázolást tudtam hozzáadni.

Hogyan tudta ép ésszel feldolgozni a sikert?

Az őszinte válasz az, hogy már a YouTube-on is imádtam azt, amit csináltam. Amikor 2022 januárjában a Backrooms hirtelen kezdett ismertté válni, alig hittem a szememnek, ha arra gondoltam, honnan indultam. Azóta is újra meg újra átélem ugyanezt az érzést. Az ember mindig alkalmazkodik ahhoz a helyzethez, amelyben éppen van, ezért az izgalom is folyamatosan új formát ölt.

Próbálom ezt az alkotói pálya természetes velejárójaként kezelni. Persze izgalmas, hogy ennyi emberhez eljutott a film, de azt szeretném, ha továbbra is maga a mindennapi munka lenne a legfontosabb motivációm. Nagyon boldoggá tesz, hogy ennyien kapcsolódtak a történethez, de a személyes elégedettségem végső soron attól függ, milyen érzéssel fekszem le este. Ez talán kicsit zenszemléletnek hangzik, de ez az egyetlen dolog, amit valóban irányítani tudok, ezért erre összpontosítok.

Mit értenek meg az önhöz hasonló fiatal rendezők a Z generáció figyelmének megragadásáról, amit az idősebb filmesek talán kevésbé?

Erre szerintem senkinek sincs kész válasza. Sokan próbálják megfejteni ezt a jelenséget, majd receptként továbbadni, de én sem tudok biztos magyarázatot adni.

Ha valamennyire képes vagyok megszólítani ezt a fiatalabb érzékenységet, az inkább az intuíciómból fakad. Abból a sok apró beidegződésből, amelyet az internet mellett felnőve szinte észrevétlenül magamba szívtam. Néha utólag meg tudom fogalmazni, miért működik valami, de gyakran éppen azok a döntéseim találnak célba a velem egykorú közönségnél, amelyekről nem is tudatosan döntök.

Egy dolgot azonban biztosan megtanultam. Ha rendszeresen elolvasod a kommenteket ahhoz, amit nézel – márpedig én ezt sokszor megteszem –, idővel kialakul benned egyfajta ösztön arra, hogy előre megérezd, milyen reakciókat fog kiváltani egy alkotás a közösségi médiában. Lehet, hogy a fiatalabb generációban egyszerűen azért működik erősebben ez az ösztön, mert egy ilyen digitális visszhangkamrában nőtt fel. De ez sem általános érvényű szabály, én magam is próbálom még megérteni.

A Backrooms világa szinte végtelen számú új történetet rejt magában. Milyen irányba szeretné továbbvinni: mozifilm, YouTube, televízió, esetleg irodalom? És lesz Backrooms 2.?

Rengeteg ötletem van, de még nem döntöttem el, melyikkel foglalkozom legközelebb. Egy dologban viszont biztos vagyok: szeretnék még mélyebben elmerülni a játékfilmkészítésben. A Backrooms forgatása rengeteget tanított, és most leginkább az izgat, hogyan tudnám továbbfejleszteni mindazt, amit közben megtanultam.

Van néhány televíziós projektem is, amelyeket szeretnék továbbvinni, mert nagyon szeretem a sorozatos történetmesélést. A YouTube-ról sem mondok le, inkább egyfajta kísérleti műhelyként tekintek rá, ahol új ötleteket próbálhatok ki. Sőt, egyszer szívesen belekóstolnék a videójáték-fejlesztésbe is.

Nem szeretném egyetlen médiumra korlátozni magam. Úgy érzem, ezek a területek egyre inkább összefonódnak, és szeretném mindegyiket kipróbálni. Jelenleg azonban a játékfilm áll hozzám a legközelebb. Remélhetőleg hamarosan új bejelentéseim is lesznek.

Ezeket is elsősorban fiataloknak szánja?

Soha nem a közönség életkorából indultam ki, sőt igyekszem nem is a demográfiai adatok alapján gondolkodni. Bizonyos értelemben magamnak készítem a filmjeimet, abban bízva, hogy azok is megtalálják bennük ugyanazt az örömöt, akiket ugyanúgy vonzanak az absztrakt sci-fi-ötletek, vagy akik természetfeletti történeteken keresztül próbálják értelmezni a világ működését.

Tudtam, hogy így fogják forgalmazni, és a legtöbben ebben a műfajban értelmezik majd, de számomra nem az ijesztgetés a lényeg. Sokkal inkább az önreflexió érdekel: az, hogyan viszonyulunk a külvilághoz és a minket körülvevő rendszerekhez.

Persze vannak benne félelmetes pillanatok, de ezek csak egy nagyobb gondolati rendszer részei. A film kemény sci-fi-logikára épül, amelyet egy titokzatos, megfejthetetlen burok vesz körül, a közepén pedig ott van a nosztalgia.

Valóban sok fiatal nézőt vonzott, mert ismerték az eredeti internetes koncepciót. De ha lehántjuk róla ezt a réteget, valójában egy időtlen építészeti térről szól. Önmagában semmi sem teszi kizárólag a fiatalok élményévé.

Inkább afféle időutazó eszközként működik: egy ajtóként, amely visszacsábít életünk egy egyszerűbbnek tűnő korszakába. Azoknak, akik úgy érzik, zsákutcába jutottak, lehetőséget kínál arra, hogy újra kapcsolatba kerüljenek valami régen elveszített dologgal.

Ezért nem hiszem, hogy a Backrooms önmagában csak a fiatalok filmje lenne. Az internet persze sokat tett azért, hogy elsősorban hozzájuk jusson el, de szerintem a történet jóval szélesebb körben is képes megszólítani az embereket.

Infó: Backrooms – Hátsó szobák. Forgalmazó: Fórum Hungary