Kamaszkoromban a muskétások a romantikát testesítették meg mindenféle szempontból: egyik kezükben a kardot forgatták mesterien, a másikat pedig a szeretőjük derekára kulcsolták (kivéve Athost, aki érthető okokból eléggé kiábrándult a női nemből, meg egy kicsit az emberekből is). Tizenhat-tizenhét évesen sok mindent megadtam volna érte, ha én magam is párbajozhattam volna a szerelmemért. Más, józanabb gondolkodású srác talán megtanul vívni. Ez Szatmárnémetiben adta is volna magát, hiszen országos hírű volt az ottani képzés. Jól mutatja ezt, hogy legutóbbi olimpiai bajnokunk, a párbajtőrcsapattal aranyérmet szerzett Andrásfi Tibor szülei is ott tanultak és lettek válogatott vívók, előbb még román színekben. Az édesanyja ráadásul az osztálytársam is volt, tehát nem kellett volna messzire mennem a kezdőlökésért. Csakhogy számomra a modern kori ugrabugrálás (kikötve, maszkkal) nagyon távol esett a nyílt sisakos, „kard ki kard”-szerű Dumas-féle verziótól.
Mondanom se kell, hogy egészen más jelentésrétegek bukkannak elő a regényből, ha ötven felett olvassuk, amikor már alábbhagyott az emberben a romantika lobogása. Vagy inkább: másként, megfontoltabban ég.
Ami persze fából vaskarika, hiszen a megfontoltság nehezen hozható össze egyrészt a romantikával, másrészt a széllelbélelt főhőssel, d’Artagnannal, aki amúgy valós személy volt (teljes nevén: Charles de Batz de Castelmore d’Artagnan). A regény maga is azzal a posztmodernben újra divatba jött fordulattal indul, hogy Dumas talál egy kéziratot ezzel a kiábrándító címmel: „La Fère gróf úr emlékiratai néhány olyan eseményről, amelyek XIII. Lajos király uralkodásának vége felé és XIV. Lajos uralkodásának kezdetén történtek Franciaországban”. És ennek oldalain bukkan rá a testőrökre, s ezt a történetet adja át az olvasóinak. A történet részben igaz, Dumas valóban talált egy álmemoárt a főhős „tollából”, amit a könyvtár nyilvántartása szerint nem is vitt vissza egyébként.
A mű folytatásokban jelent meg a La Siécle hasábjain, mert akkoriban népszerű szerzők regényeivel még példányszámot lehetett növelni, annyira várták a következő epizódot a kíváncsi olvasók. Dumas 1844-ben, A három testőr megjelenése idején már népszerű drámaíró, és ugyan otthon van szinte minden műfajban (novella, vers, regény, útleírás), de „csak” színházi sikerei vannak. A lap tehát joggal kéri fel, és a könnyed kalandregénynek szánt sztori beüt, egy csapásra híressé teszi, olyan híressé, hogy az utókor számára a drámáit is teljesen elhomályosítja. És elindítja a népszerű regények sorát, jön majd a Monte Cristo, A fekete tulipán, s persze a testőrök történetének további két folytatása (a Húsz év múlva és a Bragelonne vicomte, aki amúgy Athos fia). Az utolsóba pedig beleírja a szintén világhírűvé vált vasálarcos férfi sztoriját, amit önálló történetként is megfilmesítenek majd néhányszor.
A szövegen persze érződik a sietség, és a mai olvasónak jót is tesz, hogy igazából (némi minimális korfestést nem számítva) csak a lényegről szól: kard, szív, ármány. Lazán kezeli a történelmi tényeket, Buckinghamből, akit az angol történetírás az egyik legmegátalkodottabb kegyencként tart számon, és akit vélhetőleg kivégeztek volna, ha nem esik merénylet áldozatául, a regény hősszerelmest farag, a lovagi eszmények nemes szívű hordozóját. Richelieu pedig, akit a történészek „a modernitást képviselő, a francia államot előrevivő szereplőnek” tartanak, persze a maga árnyoldalaival, a regény egyik nagy gonosza és ármánykodója. Ám a mű ettől függetlenül zseniális, a három testőr „megismerkedése” pedig a világ- és kalandirodalom egyik legnagyobb pillanata.
Kevesen tudják, hogy a népszerű filmadaptációk (még a franciák is, nem csak Hollywood) jobbára beérik a regény felével, a többit, amúgy nem rossz dramaturgiai érzékkel, kihagyják.
Pedig még csak az ékszeres akció után (a filmek nagy fináléja) teljesedik ki d’Artagnan szerelme, és ekkor ismerjük meg csak igazán Milady (a legnagyobb gonosz) ördögi jellemét. És bár a csaj a végén elnyeri méltó jutalmát (a folytatásban a fia hozza a frászt hőseinkre), a legtöbb film életben tartja, mert ritkán találni ilyen jól eltalált negatív szereplőt.
Lubickoltam tehát a szövegben, az ifjúságomban, csak most már jobban értettem, és jobban azonosultam a kissé kiábrándult Athosszal, mint a buzgó gaszkonyinkkal, d’Artagnannal, aki a regény motorja. De már Porthos is inkább tűnt egy korai Balzac-hősnek, mint lovagi karikatúrának, aki idejében be akarja biztosítani a jövőjét azzal, hogy valahogy megkaparintja azt a pénzesládát, amelybe a szeretője zsugori férje, a jól menő ügyész egész életében tette félre az aranyait. A valódi összeget csak az epilógusban tudjuk meg: mesés summa.
Ahogy újraolvastam a történetet, újraolvastam magamat is. A folyamatot, ahogy az ifjúi énemtől (d’Artagnan) eljutottam az érett középkorúhoz (Athos), és egy kicsit az élveteg Porthosig, csak persze láda nélkül. Miközben az író felem (a verseket faragó Aramis) lejegyezte az egészet. Hát így kardoznak most bennem, ráérősen, nyugisan és főleg vértelenül.
