És szép, mint a fene: a fekvése és a sziluettje páratlan, Párizs pl. hozzá képest tájilag uncsi, és a Monarchia robbanása, az épített táj és sziluettje, ami egy város arcéle, páratlan, bár a Monarchia óta sokat tettünk a város ellen és kevés említésre méltó új épület épült.
Az első abúzus sztem a Hilton beépítése volt a város csipkés koronájának a közepébe, a Halászbástya és a Mátyás-templom mellé; a valuta lebegett a kádárizmusban a városban mindenekfelett, állítólag magának a kevéssé kifinomult ízlésű főprolinak, Kádár Jánosnak az ötlete volt, de most nem is erről akarunk értekezni, hanem berthabulcsús-coelhós-hűtőmágneses bölcsességeket kívánunk megereszteni.
Mert ha felnézünk, a Hiltont látjuk, ha a lábunk elé nézünk, a váladékok városát, és ha már itten reformkorról, rendszerváltásról és Európáról delirálunk, valamit ezzel is kéne kezdeni: a váladékokkal. Amely váladékok beborítják a járdát.
Mert hiába, hogy a Parlament lett Európa legszebb épülete olyan formákat utasítva maga mögé, mint a Belvedere, a Trevi-kút vagy Mont-Saint-Michel (a brit LoveExploring utazási magazin szerint). Mert a turisták véleményét összegző másik nemzetközi felmérés szerint (Radical Storage, 70 ezer Google-adat nyomán) Budapest a legmocskosabb város a világon. (A legtisztább első tízben az első helyen Krakkó, a negyediken Varsó...)
Mocsok, szemét, kígyózó váladéknyomok, zsufi, másfél ezer clochard, mintegy harmaduk konkrétan ellátatlan pszichiátriai beteg, köztük effektív őrültek járják a várost. Well, Pest a háború előtt híres volt tisztaságáról, Adolf Budapest mintájára akarta átépíteni Linzet, Deutsches Budapestet, aranyosan megjegyezve, „megbocsáthatatlan paródia, hogy Attila és az ő hun leszármazottaié a legszebb város a Niebulungok folyója mentén”.
Mély és hosszú hanyatlás jelenik meg Budapest mai állapotában, nemcsak az utolsó másfél évtized botránya, hanem a polgári mentalitás töredékességének kulturális problémája is. A mindennapi (viselkedés)kultúra sérültsége, ami pedig „bizonyos szempontból még fontosabb előfeltétele az emberi együttélésnek, mint a magas kultúra, (...) a mindennapi kultúra szintjének süllyedése és emelkedése közvetlenül és erősen hat a közösség s ezen belül minden ember életére, életének minőségére” (Hankiss, 1983), és a viselkedéskultúra lemaradása ma már olyan mérvű, hogy kerékkötőjévé válik a gazdasági-társadalmi fejlődés egészének is.
Van-e jövő, ha nem újul meg Budapest? Lehet-e rendszerváltásról és új reformkorról beszélgetni mondjuk a Keletitől a Blaha felé haladva a bedeszkázott portálok sora előtt?
Katasztrofikus korzó, itt élni nem jó, adottságai és monarchikus múltja ellenére egy hanyatló, lepukkant városban szlalomozgatsz a kígyózó váladékcsíkok között. Ez az ország zászlóshajója, mely a GDP úgy 36–37 százalékát állítja elő, agglomerációjával és a központi régióval együtt pedig a hazai össztermék 48 százalékát adja. A világon nincs még egy ilyen, mondta egy francia borász, hogy ilyen nyomorúságos utcácskák közül ilyen bor nő ki, mint a tokaji aszú, és ez a paradigma működik az egész országban: a hallatlan polarizáltság, a növekvő entrópia, a nyomor tengeréből szigetszerűen kiemelkedő csillogó teljesítmények össze nem függő világa; ez már nem gulyáskommunizmus, hanem a Gulyás-szigetcsoport. Csak a szabadság terében javulhat a helyzet, de a rendszerváltás óta eltelt polgik egyikénél sem vélem érezni azt az arcélt, profilt, sziluettet, mint Bárczy István vagy a zseniféle Podmaniczky esetében, pedig egy olyan nagy arc kéne, mint ők és a keretfeltételek megváltoztatása, hogy csökkenjen ez a polarizáltság. Amiről Desiré így énekelt: Ó, én szeretem a bús pesti népet, / mely a Külső-Józsefvárosba tépett / ruhákba jár vasárnap délután / és ámolyogva, szédelegve hallja, / hogy döng a tükrös kávéházak alja / s a mozi-reklámokra néz tunyán.
