– Én egyébként filozófiát tanultam az egyetemen, amit akkoriban és most is sültkrumpli-szaknak hívtak – kezdte stand-up előadását Fehér Boldizsár Margó-díjas író a Margó Fesztivál nyári „kiadásán”, majd így folytatta: – És szerintem itt bölcsészek ülnek, és ezt mindenki kikéri magának, mert az egyetemen nekem azt mondták, hogy az egyetlen, amire használhatom a diplomámat, hogy a McDonald’s-ban dolgozzam. És ez egyáltalán nincs így, mert még arra sem jó.
Fehér előadásában életének több humoros epizódját is felvillantotta, amelyekkel a közönség is azonosulhatott, majd őt követte Lovasi András a Pajta nevű helyszínen, ahol Valuska László fesztiváligazgatóval játékra invitálták a közönséget: írják fel papírcetlikre, szerintük melyik a legszebb vagy legfontosabb magyar szó, hogy azokat egy batyuba gyűjtve felolvassák. A játék Lovasi esti, „egyszálgitáros” koncertjének címadó dalára, A legfontosabb magyar szavakra utalt. A beérkezett szavakból az énekes húzott, és volt köztük minden: pillangó, szellő, szeretet, remény, csipkebogyó, hajnal, kettecskén, szabadság, haza, de kakukktojás is, mint a tetraéder.
A játék kapcsán Valuska megjegyezte, hogy a szavak jelentése folyamatosan változik, ő például az utóbbi időben kínosan ügyelt arra, hogyan lehet a háború és a béke szavakat használni. Lovasi szerint elég régóta a posztmodern korszakban vagyunk, így azokat a szavakat, amelyek a XIX. században fontosak és mozgósító erejűek voltak, egyre kevésbé lehet idézőjel nélkül használni, aki pedig nyakra-főre mondogatja őket, azt ő minimum populistának vagy giccshuszárnak gondolja.
– Hogy valamit mondjál a reményről, annak megvan a maga helye, a maga ideje. És nyilván, ha valamit sokat használunk, és nem megfelelő helyen és időben, azok inflálódni fognak, és inflálódnak is
– mondta Lovasi.
Valuska azon kérdésére, hogy vissza lehet-e nyerni ezeket a szavakat, hogy újra jelentsenek valami fennköltet, Lovasi azt válaszolta: akkor, ha olyan mondja ki őket, akit hitelesnek lehet tartani, és aki mögött valós, megszenvedett hit van.
Az énekes mesélt az általa vezetett szövegíró tanfolyamokról is, amelyeken a nagy slágerek rettenetesen rossz mondatait írják át jóra. A dalszerző szerint ezek közül sok nyelvtanilag hibás és töredékes, és a beszélt nyelvhez közeli „morzsalékok” vannak bennük. A tanfolyamokon azonban rájött, hogy ezeket nem kell jobbra írni, mert bár suta a szövegük, azokat hallva mindenki tudja, mit akar az énekes. Vagyis a nyelvrontás „horogként” működik, megfogja a hallgatót, az ismerős motívumok pedig a fülnek ellenállhatatlanok.
Lovasit a színpadon Háy János váltotta, akit Valuska arról kérdezett, milyen a viszonya az időhöz. Az író elmondta, hogy az idő kérdése a civil embernek is lényeges, az írónál azonban létfontosságú.
– Nagyon fontos, hogy hol vagy az időben, milyen státuszban vagy. Az idő kamaszkorban olyan, mintha egy nagy, nyitott térség lenne előtted hihetetlen gazdagsággal, amit meg fogsz ostromolni. És ahogy öregszel, ezek az évek mint egy posztamens, mennek be a talpad alá, és mindig emelkedsz, emelkedsz, és egyszer felnézel, és azt látod, hogy ami tárt karokkal állt előtted, az hirtelenjében zárt karokkal áll fölötted – mondta Háy.
Hozzátéve, az idő múlásával nem válunk bölcsebbé, legfeljebb lassúbbá.
– Húszévesen húszéves státuszból kell rálátnod az életre, amit vizsgálsz, harmincévesen pedig harmincéves státuszból. Valuska felhozta, hogy az írónak ősszel megjelenik a 100 nap című kötete, amelynek kapcsán megkérdezte, hogyan nyúl a szerző az időhöz. – A tematika kirajzolja az időt. Bár azt a látszatot szoktam kelteni, mintha tudnám, miről írok, általában nem tudom, mert én hiszek abban, hogy ösztönösen jönnek a dolgok – mondta Háy, hozzátéve, nincsenek írói tervei, hanem véletlenszerűen jön a téma.
Emellett az íráshoz szükséges kutatómunkáról is beszélt. – Iszonyúan ismerned kell azt, amiről írsz. Ától cettig mindent tudnod kell. Nemcsak azt, amit beleírsz a szövegbe, hanem csomó olyan dolgot, amit nem írsz bele, de ezeket neked tudnod kell, mert csak ezzel a tudással tudod a figuráidat mozgatni.
A jövő kapcsán Háy János kifejtette, hogy az eleve elrendelésben nem hisz, mert szerinte az az ok-okozati rendszer, amelyre a XIX. századi regényírók a regényeiket építették, nem létezik. Az ilyen rendszerek biztonságot adnak nekünk, amelyet a gondolkodásunk igényel is, ugyanakkor azt is igényli, hogy felrúgja ezt a biztonságot, mert ha ez nem történik meg, nem tudunk továbbhaladni.
