Kína kedden félárbócra eresztette a nemzeti zászlókat, miközben Pekingben megerősítették a biztonsági intézkedéseket Csu Zsung-csi volt miniszterelnök búcsúztatása idején. A 97 éves korában elhunyt politikus a kilencvenes évek gazdasági reformjainak egyik legfontosabb alakja volt, és neve összeforrt azzal a kemény átalakítással, amely Kínát a világgazdaság egyik központi szereplőjévé tette. Halála ezért jóval több egy volt kormányfő távozásánál: a kínai társadalomban újra felidézte azt a korszakot, amikor a reformok, a piacnyitás és a gyors növekedés még a rendszer legfontosabb legitimációs ígéretének számítottak.
Csu 1991 és 1998 között miniszterelnök-helyettes, majd 1998 és 2003 között miniszterelnök volt. Pályájának csúcsa egybeesett Kína egyik legdrámaibb gazdasági átalakulásával. A kilencvenes évek elején az országot magas infláció, gyenge pénzügyi fegyelem, veszteséges állami vállalatok és széttöredezett adórendszer jellemezte. Csu kemény központi intézkedésekkel szorította vissza az inflációt, megerősítette a bankrendszer ellenőrzését, újrarendezte a központi és helyi adóbevételeket, majd hozzálátott az állami vállalati szektor radikális átalakításához.
A reformok társadalmi ára hatalmas volt. Több millió dolgozó veszítette el állását a veszteséges állami vállalatok bezárása vagy átszervezése során. Az addig szinte életre szóló munkahelyet, lakhatást, egészségügyi ellátást és nyugdíjbiztonságot nyújtó munkaegységek rendszere gyorsan leépült.
A nagyvárosokban új, dinamikus magánszektor alakult ki, de sok ipari térségben munkanélküliség és bizonytalanság jelent meg. Csu hívei szerint ezen fájdalmas lépések nélkül Kína nem tudott volna modern, exportképes gazdasággá válni. Kritikusai szerint a reformok hozzájárultak a társadalmi egyenlőtlenség növekedéséhez és a korábbi szociális biztonság szétbomlásához.
Az egyik legnagyobb eredmény Kína 2001-es csatlakozása volt a Kereskedelmi Világszervezethez. A WTO-tagság végleg beágyazta az országot a globális kereskedelmi rendszerbe, és megnyitotta az utat az exportvezérelt növekedés új szakasza előtt. Külföldi vállalatok tömege telepített gyártást Kínába, miközben kínai cégek egyre nagyobb szerepet kaptak a nemzetközi ellátási láncokban. A következő két évtizedben százmilliók életkörülményei javultak, a városiasodás felgyorsult, és Kína a világ második legnagyobb gazdaságává vált.
Csu Zsung-csi 1928-ban született, mérnöknek tanult, majd hosszú párt- és állami karriert futott be. Sanghaj polgármestere, miniszterelnök-helyettes, 1998 és 2003 között pedig Kína miniszterelnöke volt. Nevéhez a pénzügyi stabilizáció, az állami vállalatok reformja és a WTO-csatlakozás előkészítése kötődik.
Csu személyisége is hozzájárult politikai emlékezetéhez. A kínai vezetésen belül szokatlanul közvetlen, technokrata és olykor éles stílusú politikusként ismerték. Gyakran hangsúlyozta az önálló gondolkodást, és kevésbé épített az ideológiai retorikára, mint sok más magas rangú vezető. Ez a kép ma különösen erős kontrasztot alkot a kínai politikai rendszer jelenlegi korszakával, amelyben Hszi Csin-ping vezetése alatt ismét nagyobb szerepet kapott a pártfegyelem, az ideológia és a központi politikai kontroll.
A modern kínai történelemben több vezető halála vált a társadalmi elégedetlenség kifejezésének alkalommá. Csou En-laj 1976-os és Hu Jao-pang 1989-es halála után a gyász politikai tiltakozássá alakult.
A hatóságok éppen ezért érzékenyen kezelik a volt vezetők halálát és a nyilvános gyászt. Kína modern történetében többször előfordult, hogy egy népszerű politikus búcsúztatása szélesebb politikai elégedetlenség kifejezésének adott teret.
Csou En-laj 1976-os halála után tízezrek gyűltek össze a Tienanmen téren, a gyász pedig a kulturális forradalom radikális vezetői elleni tiltakozássá vált. Hu Jao-pang 1989-es halála szintén tömeges megmozdulásokhoz vezetett, amelyek végül a Tienanmen téri demokráciamozgalomban csúcsosodtak ki.
Csu halála nem váltott ki hasonló utcai mozgalmat, de a közösségi médiában jól érzékelhető nosztalgia jelent meg. Sokan a reformok korát idézték fel, amikor a gazdasági nyitás és a gyors fejlődés a jövőbe vetett bizalmat erősítette. Más hozzászólók éppen a reformok veszteségeire emlékeztettek, a munkanélkülivé vált állami dolgozókra és a növekvő társadalmi különbségekre. A két emlékezet egyszerre van jelen: Csu lehet a modernizáció hőse és a sokkterápiás átalakulás kemény végrehajtója.
A mai Kínában ez a vita különös aktualitást kap. A gazdaság növekedési üteme lassabb, az ingatlanpiaci válság, a helyi önkormányzatok adósságai, a fiatalok munkanélkülisége és a fogyasztás gyengesége egyre több kérdést vet fel a jelenlegi modell fenntarthatóságáról. A vezetés egyszerre akarja erősíteni a hazai technológiai önállóságot és fenntartani a külkereskedelmi kapcsolatokat, miközben a geopolitikai feszültségek miatt a nyugati tőke és technológia hozzáférése korlátozottabbá válik.
Csu öröksége ezért ma nem pusztán történelmi kérdés. Az ő korszakában a kínai vezetés vállalta a gazdasági nyitással járó társadalmi kockázatokat annak reményében, hogy a gyors növekedés hosszú távon megerősíti az országot.
A jelenlegi rendszer óvatosabban kezeli a piac autonómiáját, nagyobb hangsúlyt helyez a nemzetbiztonságra, a technológiai szuverenitásra és a párt ellenőrzésére. A volt miniszterelnök búcsúztatása ezért alkalmat teremt arra, hogy a kínai közvélemény a jelenlegi irányt egy korábbi reformkorszakkal vesse össze.
A pekingi biztonsági készültség ennek fényében jól érthető. A hatóságok számára minden nagyobb nyilvános gyász egyszerre protokolláris esemény és potenciális politikai kockázat. Csu Zsung-csi temetése azonban eddig kontrollált keretek között maradt. A félárbócra engedett zászlók, a hivatalos méltatások és a szigorú felügyelet mellett a legfontosabb folyamat az interneten zajlik, ahol a kínaiak egy része egy olyan korszakot idéz fel, amelynek sikerei és veszteségei máig meghatározzák az ország társadalmi szerkezetét és gazdasági helyét a világban.
