Tucatjával, ha nem százával merülnek fel a fiókok mélyéről a NER-korszak alatt képződött „ügyek”. Természetes, hogy mindenki a magáét tekinti a legfontosabbnak, a leggyalázatosabbnak. Miniszter, ügyész legyen a talpán, aki a fontossági, sürgősségi sorrendet felállítja. Panaszosként nem keresek protekciót, az erkölcsbírói szerepet is másra hagynám. Ha mégis, szerényen és halkan előhozakodom, pedig egész testem remeg. De az ok egyszerű: kilencven felett senki sem tudja mennyi ideje jut még dühöngeni.
Nem először teszem szóvá ügyemet. „A mese” – írtam a Népszava 2018. szeptember 15-i számában, „az árva épület, az ügybuzgó rabbi, és az igazgatni szerető történész találkozásáról szól”. A történet azóta új szereplővel gyarapodott: a hajdani bátor demokratából lett sportminiszterével, de erről később többet.
Hogy kerülök én, a zuglói srác a szomorújátékba? A Sorsok Háza az én sorsomról szól (és még néhány tízezer srácéról, akiknek apját, anyját, nagyszüleit és rokonságát a józsefvárosi pályaudvaron magyar csendőrök küldték a végső megoldás felé). Játszódik 1944 őszén.
Az épület valahogyan kiheverte a következő évtizedeket, amíg az ezredforduló táján felszedték a síneket. Álmodtak kreatív elmék strandot, futballakadémiát a helyére, de a tervekből nem lett semmi. Azután egy szép napon valamelyik minisztériumban valaki a fejére ütött (valakinek a fejére ütöttek): – Hisz ezt az Isten is zsidó gyerekeknek teremtette! – Lehet, hangzott a válasz, de azok a gyerekek már elszálltak teremtőjükhöz a kéményen keresztül. Amelyik nem, az nem gyerek már, nagypapa, ha egyáltalán! – Az nem lehet, hogy annyit szív – válaszolt a hatóság, valamit csinálni kéne. – Itt van például Schmidt Mária, aki már négy intézményt igazgat... Ugyan miért ne igazgathatna egy ötödiket is? – Ötletnek jó, de a biztonság kedvéért kérdezzünk meg néhány szakembert és szakasszonyt!
Megkérdezték Jeruzsálemet, Amszterdamot, Washingtont, Montrealt és Auschwitzet is. Kimaradt Varsó, pedig ott is éppen a lengyel zsidóság múltjának múzeumát tervezték. Az aktát tanulmányozták és visszaküldték. A válaszokat, ahogy mostanában mondják, nem tették ki az ablakba. Ezek a fránya történészek féltékenyek lehettek Schmidt Mária tudományos teljesítményére. A budapestiek ugyancsak. Semmi kétség, nemzetközileg esküdtek össze...
A következő áldozat a hittudós, de ingatlanügyletekben is járatos Köves Slomó volt. A döntéshozók azonban ismét tévedtek. Az immár Dávid-csillaggal díszített, amúgy üres épület sorstalan maradt. Slomó képtelennek bizonyult terveket készíteni. A döntéshozó nagy aggodalmában radikalizálódott egyet. Ha a kegyúri ajándék zsidó zarándokhelynek nem kell, legyen futballemlék. Azt zsidók, zsidózók és egyéb szurkolók egyaránt kedvelik.
Kivéve az olyan kekeckedő alakokat, mint én.
Hát mégis hogy képzelitek kedves satöbbik? Kit néztek hülyének? Az árvaság neurózisát véletlenül túlélő, valaha koravén, ma igen vén gyerekeket? A Páva utca szűk falait és az egyre kevésbé megbecsült kutatóit? Civilizált országokban, aki a holokauszt témájához közelít, tudja: szűk, aknákkal szegélyezett ösvényen jár. Mindenfelé, csak hazánkban nem?
Nálunk honosult meg a holokauszt emléke, mint a zsákmányszerzés leghatékonyabb eszköze? Nem pénzről, gazdaságról beszélünk. Errefelé senki se hallott arról, amit Csillag István erkölcsi iránytűnek nevez és aminek hiányát a jog is szankcionálja? A tiszteletreméltó döntéshozók azért hoztak arcpirító döntéseket, mert noteszükből hiányzik Komoróczy Géza vagy Karsai László telefonszáma?
Még tiszteletreméltóbb ország-imázs faragcsálók! Sirathatjuk még száz évig Trianont, lobogtathatjuk minden lehető és lehetetlen alkalommal Nobel-díjasaink listáját, amíg a lehetséges változatok helyett csak egy üres épületet, megvalósult tervek helyett halva született ötleteket, intrikák és bukások szomorújátékát mutatjuk a nagyvilágnak, nos addig nekem, neked, nekünk... Pusztulj világgá, söpredék!
