Kálmándy Mihály eljátssza a kegyetlen zsarnokot, majd a megtébolyodott, aztán kijózanodó és bűnbánó, megengesztelődött embert a Nabucco címszereplőjeként. Kolosszális alakítás. Már pályája elején is adta a babiloniak királyát, aki ki akarja irtani a zsidókat. Megmerevedő arcán ott az elszántság. Rettenthetetlenül eltökélt. A hangja fenyegetően mennydörög. Energia árad belőle. Harag és gyűlölet. Karizmatikus. Hihető róla, hogy viszi maga után a népét a csatába, hogy bíznak benne, s ennek így kell lennie.
Beérett a szerep, megnemesedett, mint a régi, jó bor. A védjegyévé, emblematikussá vált. Fémjelzi a nemzetközileg is sikeres pályáját, ami Triesztben, éppen ezzel a szereppel kezdődött. Formátumos művész alakít formátumos személyiséget. A Margitszigeti Szabadtéri Színházban messzire zeng az acélos baritonja. Megmutatja azt az uralkodót, aki megkérdőjelezhetetlennek, tévedhetetlennek tartja magát, rettenthetetlennek is, ám a nem várt események az őrületbe kergetik, ön- és közveszélyessé teszik, majd már annyi ereje sincs, hogy bárkinek is ártson. Aztán mégis feltámad csaknem élőhalott létéből, négy fal közé zártságából, megmenti Fenénát, a közvetlenül kivégzés előtt álló lányát, és békességet teremt ott, ahol maga is ádáz gyűlöletet szított. Ám a fogadott lánya, Abigél, önkezével vet véget az életének, megmérgezi magát.
Kissé persze túl romantikusan, dagályosan hihetetlen ez így. A Verdi-operáknak nem feltétlenül a legnagyobb erősségük a szövegkönyv. Bán Teodórának rendezőként esze ágában sincs bármit is érdemben formálni, modernizálni rajta. Nincs apelláta, ő színpadra teszi azt, amit a szerzők megírtak. Naná, hogy mindezt korhű jelmezekben. Nincs semmi „elhajlás”. Nem tűzdeli tele a darabot az ötleteivel, mint például azt a minap a Szentendrei Teátrumban láthattuk Szabó Máté üdítő Szerelmi bájital rendezésében. A debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadásában Szabó konditeremben játszat Donizetti-operát, beavató színházként, kórus nélkül, zenekíséretként egy szál szintetizátort használva, de kismillió fantáziadús ötlettel gazdagítva és a mai korhoz közelebb hozva a produkciót. Magyar nyelven, akár szleng szavakat is közbeiktatva, szegény-színházi körülmények között, bár erősen meghúzva a darabot, amely így elvihető akár iskolákba is.
A Margitsziget hatalmas színpada természetesen igényli a sok szereplőt, a látványosságot. Érdekesség, hogy a nagy létszámú zenekar és a kórus is Debrecenből érkezett, bár egyik sem a színházé. A Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus működött közre, a Magyar Nemzeti Férfikarral egyetemben, Dénes István vezényletével, aki igencsak impulzív karmester. Így volt ez már tavaly is, amikor a produkciót jelentős sikerrel bemutatták, és erre való tekintettel idénre is prolongálták. Akkor is láttam, tetszett, de valami miatt nem írtam róla. Most volt kedvem újranézni, amit egyáltalán nem bántam meg.
Láttam ezt az operát már általános iskolás koromban is, de arra tulajdonképpen csak most figyeltem fel, s tán mostanra erősödött fel ez a tartalom igazán, hiszen a remekművek sajátja, hogy a különböző korok a maguk problémáit, fájdalmait vagy akár boldogságát látják beléjük, hogy az elején, amikor a zsidók énekelnek, azért rimánkodnak, hogy pusztuljon el, a benne lévő emberekkel együtt, úgy, ahogy van, az őket letámadni készülő Babilónia. Isten törölje el a föld színéről. Verdi itt még ehhez nem feltétlen harcias, vad dallamokat írt, hanem bizony szépeket. Akár gyönyörűséges hangok segítségével rimánkodnak a jeruzsálemi zsidók. Miközben énekelnek, a kórustagok arca is riadtról megszépültre vált, kisimul rajtuk a bőr, mintha békéről, megnyugvásról regélnének, bár a vérfürdő után, de csak utána, azt remélik. Még kicsit ringatóznak is a dallamokra, a borzadályos tömeghalál utáni békét vizionálva.
A rémes az, hogy csaknem ugyanez megismétlődik az ellenségük oldalán, ők pedig a zsidók totális kiirtását helyezik kilátásba csaknem örömünnepszerűen, azon az oldalon is lelkesek az arcok, dúl a hazaszeretet, energikusan elszánttá téve mindenkit. És Verdi zenéje ekkor is szép.
Nem olyan, mint amikor már Nabucco őrületét mutatja, mert akkor a hangok is felkavaróan tébolyulttá válnak, nem olyan, mint későbbi műveiben, amikor már jócskán érzékeltette a háborúk, melyekről igencsak sokat tudott, förmedvényesen pusztító voltát. Nem, ezúttal azt érzékelteti, hogy a háborúba indulást tulajdonképpen nemes dolognak állítják be, az ellenség hátországának totális likvidálását is hősi feladatnak. És ezt Verdi korában, meg még jóval később is, sokan így gondolták, a háborúba induló katonákba pedig feltüzelésükre ezt sulykolták.
Ám Peter Weiss már napnál világosabban megfogalmazta a Marat halála című darabjában, hogy le kell számolni a hősi háborúk eszméjével, mert mindkét oldalon csak beszart katonák vannak, akik minél hamarabb ki akarnak kerülni a háborúból, és lehetőleg nem fél lábon. A remek kórus tagjai nemcsak jól énekelnek, hanem kórusoktól ritkaságszámba menően jól is játszanak. Átélik a szerepüket. Zsidókként érződik rajtuk a megszenvedettség fájdalma. Az, hogy temérdek mindenen kellett keresztülmenniük, rengeteg nélkülözésben, sanyargatásban, megaláztatásban, lenézésben, kiközösítésben volt részük ahhoz, hogy annyira megutáljanak egy másik népet, hogy a halálukat kívánják. Az arcokról süt a gyűlölet, de a reménység is tükröződik, hogy mások tömeghalála árán, végre-valahára jobbra fordulhat a zsidók sorsa. És ráadásul mindebből Verdi messzi szárnyaló dallamokat fakasztott. Tulajdonképpen borzadályos, ha belegondolunk. De általában nem gondolunk bele, mert jól elvagyunk a dallamok szárnyán. Az már inkább világos, hogy a babiloniak elszánt hódítani akarása nagyon nincs rendjén, a kórus ugyancsak érzékelteti ezt az elvakult gyűlöletet, amikor már nincs gondolkodás, csak az, hogy teljesen nekivadulva menni kell az ellenség ellen, és ütni, kaszabolni, ahogy csak lehet. És még ebben is vannak szép dallamok, bár azért kitetszik a csatazaj lúdbőröztető lidércessége. Verdinél a kórus is gyakran főszereplővé válik.
Nabuccóval szinte egyenértékű főszereplő fogadott lánya, Abigél. Aki nem tudta, hogy rabszolgasorból emelte őt fel a király. Amikor ezt megmondja neki Nabucco, leszakad föld és ég. Még inkább elvetemültté válik, tör-zúz, ő akar a seregek élére állni, már csak azért is, mert szerelmes a jeruzsálemi király unokaöccsébe, akiért viszont a babiloni király valódi lánya, Fenéna, Vörös Szilvia alakításában, is lángol, ő azonban viszonzásra is talál. Verdi mesterien keveri a hadi-cselekményeket magánéleti szálakkal, ahogy például ezt az Aidában is teszi. Abigélt Boross Csilla adja, az ő alakítása is remekmívű, minden szempontból kiformált, vad, megfékezhetetlen, sértett, féltékeny, hatalommániás „nőstény”, ádáz tekintettel, gyönyörű hanggal, mely olykor lúdbőröztetően rideggé válik. Vagy 15 éve épp Abigéllel, akinek a bőrébe már 150-szer bújt, indult a nemzetközi karrierje Rómában, nem kisebb karmesternagyság, mint Riccardo Muti vezényletével. A zsidók főpapja, Zakariás, grandiózus basszusával, aki minden körülmények között hittel, reménységgel meg akarja óvni népét, Palerdi András. Fenéna, Vörös Szilvia, törékenyen és mégis harcosan, lágy mezzoszopránnal énekel. Szerelmeként, Izmáelként visszatért a tavalyi olasz vendégművész, a jó kiállású és hangú tenor, Riccardo Gatto. Bán Teodóra biztos érzékkel választott ki minden szereplőt.
Az előadás motorja Dénes István karmester. Meglehetősen szuggesztíven, inspiratívan vezényel. Igen jó nézni, a mimikáján, a gesztusaiban csaknem láthatóvá válik a zene. Az előadás után, már a tapsrendben a közönség felé fordul, és beint nekünk is, amikor a kórus ismét rázendít az opera legikonikusabb dalára, a Rabszolgák Kórusára. Ez a szabadság himnusza, a mindent elsöprő őserő, hogy bármilyen rabigának előbb-utóbb vége lesz, ki lehet küzdeni a szabadságot.
A bejáratnál osztogatták nekünk az olasz szöveget, ez keveseknek megy, de kezdjük dudorászni azt, amit a kórus teli tüdőből, mámorosan zeng. Mögöttünk olaszok hibátlanul fújják, de az egész nézőtéren is, szöveggel vagy anélkül, akár „csak” átszellemült nézéssel, a székükön ringatózva, mind többen bekapcsolódnak. Ritka módon „összelélegzik” a publikum. Ezen a szép nyári estén hiszünk abban, hogy ha tömegesen akarjuk, lehet szabadon élni.
