Sorozatunk előző részében azt vizsgáltuk, milyen helyzetben volt Magyarország Mátyás király uralkodásának utolsó évtizedében. Most arra a kérdéskörre összpontosítunk, hogy mi történt a következő 35 évben. Kérdéseinkre Neumann Tibor történész, a középkori Magyarország kutatója, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet tudományos tanácsadója, az MTA doktora válaszol.
Mennyire akart letérni az ország a „mátyási útról”, mennyire volt szempont az, hogy akit királynak kiválasztanak és elfogadnak, azzal folytatni tudják a korábbi időszak kül- és belpolitikáját?
A történelmi emlékezet (és az iskolai tankönyvek) szerint a Mátyás halála utáni időszak azért vezethetett Mohácshoz, mert az urak – saját hatalmuk növelése érdekében – szándékosan olyan királyt választottak, aki nem tudta kormányozni ezt a regionális középhatalomnak számító országot. Ebből adódóan a Jagelló-kort egyértelmű lejtmenetnek szokás tartani, nemcsak a Mátyással összevetve tehetségtelen és gyenge uralkodókkal, hanem széthúzó nemességgel, gyengülő gazdasággal, a Dózsa vezette parasztlázadással. Ezzel szemben az elmúlt évtizedek alapos történeti kutatásai nagyon más képet mutatnak az akkori valóságról. Az ember benyomása az, hogy a török egy virágzó országot gyűrt maga alá, ami persze nem jelenti azt, hogy a korszakban egyáltalán ne lettek volna hibás politikai döntések. Az biztos, hogy a magyarok 1490-ben olyan uralkodót akartak választani, aki nem a mátyási bel- és külpolitikát viszi tovább. Főleg az utóbbi esetében az volt az elvárásuk, hogy az új király az ország erőforrásait ne a szomszédos keresztény országok, hanem a török ellen fordítsa.
Kezdjük akkor a királlyal, aki megválasztásakor három, a nemesség számára fontos dolgot vállalt: királyi jövedelméből védelmezi az országot a töröktől, nem szed rendkívüli hadiadót (mint Mátyás), és mindenben a nemességgel együtt dönt – e két utóbbira fel is esküdött. Mit tartott be ezekből?
Fontos tisztázni, hogy a Dobzse Lászlónak csúfolt II. Ulászló művelt, több nyelven beszélő, jó diplomáciai felkészültségű uralkodó volt, aki ráadásul apja, IV. Kázmér lengyel király 1492. évi halála után a Jagelló-dinasztia rangidős családfője lett, és akinek így komoly beleszólása volt az akkori Európa területének mintegy negyedét-ötödét (Magyar- és Csehország mellett Lengyelországot és Litvániát) birtokló uralkodóház külpolitikájába. Már csak emiatt is nehéz őt egy olyan bábnak tekinteni, amilyennek a (hamis) történelmi emlékezetünk tartja. Megválasztásakor természetesen esküt kellett tennie a rendek választási feltételeire, de ezek betartása, illetve annak módja minden korabeli uralkodó esetében a körülményeken és az erőviszonyokon múlott. Például Mátyás kárhoztatott hadiadóját uralkodása első évtizedében olykor kétszer is beszedte. Ha a kérdésben a nemesség az urakat, azaz a főpapokat és bárókat jelenti, akkor természetesen II. Ulászló is, mint Mátyás, az ezekből álló királyi tanáccsal együtt kormányzott. Ez volt a korabeli megszokott „állami berendezkedés”. Ám a főpapok kinevezésén és a bárói tisztségek betöltésén keresztül komoly beleszólása volt abba, hogy kikből álljon ez a királyi tanács.
Amiben Ulászló nagyon különbözött Mátyástól, az az, hogy nem szerette a háborúkat,
állítólag öregkorában naponként imádkozott a békéért (bizonyára gyermekkorú fia, Lajos jövendő uralmára is gondolva), tehát nem volt egy olyan lovag- vagy katonakirály, mint Mátyás.
Milyen volt az ország gazdasági helyzete, amikor Mátyás megüresedett trónjára ült?
Mátyás zsenialitása mellett sem szabad elfelejtenünk, hogy halálakor meglehetősen nagy összegekkel tartozott zsoldoskapitányainak, akikkel az ausztriai és csehországi háborúit vívta. Egy folyamatos háborúskodásban élő országnak mindig hatalmas adósságai vannak, nem beszélve a rendezetlen bel- és külpolitikai viszonyokról: az osztrák és a cseh tartományokban a magyarokat megszálló hatalomnak tekintették, így a magyar uralom fenntartása sokba került. Hiába voltak állítólag Mátyásnak nagyobb bevételei, mint a Jagellóknak, ha annak nagy részét elvitték a megszállt területek fenntartási költségei. A főurakból és a katonai vezetőkből egyre többen úgy vélték: mindenekelőtt a nyugati hadszíntereken kell békét kötni, hogy a láthatóan jóval erősebb Oszmán Birodalommal szemben sikerrel lehessen védekezni. Mert komoly fenyegetés onnan várható. Ez a törekvés csak erősödött II. Ulászló megválasztása után, és a király ezzel egyet is értett, illetve tett is érte.
Milyen lehetőségei voltak?
Mindenekelőtt a trónkövetelőket kellett leszerelnie. Ulászló megkoronázása után az ország háromfrontos háborúra kényszerült: a magyar koronát – a hamar „leléptetett” Corvin János herceg mellett – Habsburg Miksa német király és Ulászló öccse, János Albert lengyel herceg is sereggel próbálta megszerezni, miközben török támadás is fenyegetett. A trónharcok 1492 legelején zárultak csak le: Ulászló ekkor lett az ország mindenki által elismert királya, de ehhez le kellett mondania Mátyás ausztriai hódításairól. Az ezt követően kiépülő Jagelló-kormányzat nem sokban különbözött Mátyásétól, legfeljebb a két uralkodó személyiségében. A királyi kincstár legfontosabb jövedelme változatlanul az évente egyszer vagy kétszer kirótt hadiadó volt, amelyet rendesen beszedtek. A nemességgel a konfliktusok akkor kezdődtek, amikor a király 1495 tavaszán békét kötött három évre a törökkel. A következő évben a rendek már arra hivatkoztak, hogy ha béke van, akkor miért fizessenek hadiadót.
Nyilván elfelejtették a latin bölcsességet, miszerint: „Si vis pacem, para bellum” (Ha békét akarsz, készülj a háborúra).
Ismerték ezt a bölcsességet, és alkalmazták is, de persze ez politikai kérdés is volt. A hosszú Jagelló-kori török–magyar fegyvernyugvások ellenére a határok mentén gyakoriak voltak a portyák, amelyek nagy károkat okoztak. Emiatt békeidőben is határvédő katonaságot kellett alkalmazni, az erődöket karban kellett tartani. A több mint ezer kilométeres magyar–török határszakaszon a végvárakban állandó magyar katonaság állomásozott, körülbelül nyolcezer fő. A számadat értékeléséhez hadd jegyezzem meg: ebben az időben egyetlen európai ország sem kényszerült arra, hogy ekkora, állandó készültségben álló haderőt tartson és fizessen. De ezt még kibírta az ország, bár folyamatosan szűkítette a kincstár lehetőségeit. A gond akkor kezdődött, amikor megszűnt a béke, és a határ menti oszmán csapatok támadásba lendültek. Ilyenkor a kincstár már nem bírta a terhelést és eladósodott. Tulajdonképpen Mátyás időszakához képest nem a bevételek csökkentek, hanem a kiadások növekedtek meg, mégpedig jelentősen.
Az Oszmán Birodalom már Mátyás uralkodása idején is nagyobb erőt képviselt, mint a Magyar Királyság, de egyre csak erősödött, és a Jagelló-korra a különbség már nagyon szembetűnővé vált.
Miután Szelim szultán elfoglalta Egyiptomot, és békében tudhatta birodalma keleti határait is, ez a már világbirodalom Magyarország ellen fordulhatott.
„Mátyás király tökéletesen felismerte a helyzetet, nem akarta magára húzni a török szultánt, II. Mehmedet”A hatalmas Oszmán Birodalom az európai középhatalomnak számító Magyarország ellen: ez körülbelül olyasmi lehetett, mint ha a mai, 80 milliónyi lakosságú Törökország megtámadná a már 9 millió felé csúszó Magyarországot.
Nemrégiben készült egy nagyon szemléletes táblázat arról, hogy a tárgyalt korban mekkora volt a hadi potenciálja az Oszmán Birodalomnak és a Magyar Királyságnak, illetve hányszoros különbség figyelhető meg az oszmánok javára a terület nagyságában (ötszörös), a népességszámban (négyszeres) és a kincstár bevételeiben (nyolcszoros). Még az is szerepel rajta, hogy a törökök mennyi katonát állomásoztattak a magyar határ közelében. A számítások szerint mintegy 15-20 ezer főt, s mint említettem, a végvári magyar katonaság létszáma nagyjából 8 ezernyi lehetett. Tegyük hozzá: ez nem a török főerő volt, amelyet majd Mohácsnál látunk! Szóval, akárhonnan nézzük is, nem voltunk egy súlycsoportban.
E korszaknak több fontos és érdekes „közéleti” személyisége volt. Közülük is kiemelkedik Bakócz Tamás, aki nagyjából Mátyással egyidős lehetett és a nagy király uralkodásának utolsó évtizedében fontos tanácsadójává is vált. Mi volt a szerepe II. Ulászló uralkodása idején?
Bakócz Mátyás utolsó éveiben a király bizalmasaként a kancellária vezetője volt, de nem kancellári, hanem a jóval alacsonyabb titkári címmel. Amikor Mátyás 1490 áprilisában meghalt, az elit jelentős része a Jagelló király megválasztását támogatta. Állítólag az ekkor már győri püspök Bakócz a főkancellári címet kérte a támogatásáért cserébe, amit megkapott. Ettől fogva Ulászló haláláig hűségesen szolgálta az uralkodót. Ulászló „jó főnökként” szívesen támaszkodott megbízható szakemberekre: Bakócz teljes megelégedésére vezette a kancelláriát, és irányította nemcsak a királyi tanács munkáját, hanem a király diplomáciáját is. A tapasztalt, kiváló hivatali vezető és „dörzsölt” politikus szolgálatainak viszonzásaként az uralkodó támogatta a tehetséges főpapot abban, hogy egyre magasabbra jusson az egyházi hierarchiában. Bakócz 1497-ben királyi támogatással cserélte el az egri püspöki széket az esztergomi érsekségre, amely ekkor a Mátyás által nyolcévesen kinevezett ferrarai herceg – Beatrix királyné unokaöccse –, Estei Hippolit kezén volt. Ezzel a magyar egyház feje lett, amit nem sokkal később követett a Velence támogatásával elért bíborosi kinevezés, majd a címzetes, de rendkívüli presztízzsel rendelkező konstantinápolyi pátriárkai cím. Ezek voltak a lépcsők a pápai jelöltsége felé vezető úton.
Mindeközben irányította a kormányzatot a királyi udvarban, ő íratta alá a fontos iratokat az uralkodóval, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy ő dönthette el: milyen ügyek kerülhessenek a király elé.
Szoros munkatársi kapcsolat alakult ki köztük. Bakócz személye megkerülhetetlen volt és ez fennmaradt II. Ulászló halála után is, amikor tízéves fia, II. Lajos került a trónra.
Mi történt az 1513-as pápaválasztás után, amelyen bár Bakócznak erős esélye volt, mégis Giovanni de’ Medicit választották meg, aki X. Leó néven gyakorolta tisztségét?
Az események értelmezésében régi elgondolás, hogy az új pápa szerette volna elegánsan eltávolítani vetélytársát Rómából, és ezért bízta meg legátusként egy oszmán-ellenes hadjárat megszervezésével. Valójában a keresztes hadjárat kezdeményezője alighanem az Örök Városban tartózkodó Bakóczcal gyakran érintkező magyar királyi udvar lehetett. Szelim szultán trónra kerülése (1512) után a törökök ugyanis elfoglalták a Szerbiában három várból álló kis Szreberniki bánságot, ami először ütött lyukat a végvárvonalon. A várakat nem sikerült visszafoglalni, sem békét kötni a szultánnal, ami miatt jelentős haderőket kellett a határon fegyverben tartani. A kincstár 1513-ra már nagyon nehéz helyzetbe került. Az udvarban úgy gondolták, hogy a keresztes hadjárat kihirdetésével nagyszámú, hadra fogható embert lehetne toborozni, akiknek nem kell zsoldot fizetni, mert a korabeli felfogás szerint, aki részt vesz ebben a háborúban, az méltán számíthatott túlvilági jutalomra.
Vagyis ez mind az uralkodónak, mind a népnek jó, más-más szempontból.
Pontosan. Így aztán 1514 tavaszán, mikor Bakócz bíboros visszatért Budára, az országgyűlés megszavazta, hogy el lehet kezdeni a hadjárathoz szükséges katonák toborzását, akiket le akartak küldeni a délvidékre, hogy ott (valószínűleg kisegítő csapatokként) részt vegyenek a török ellenes hadjáratban. A gond akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a toborzás túl sikeres lett, ami különféle feszültségekhez vezetett a nagyrészt parasztokból álló keresztes had vonulása során. A kockázatok miatt felfüggesztették a toborzást, és már csak egy szikra kellett, hogy a hadjárat felkelésbe csapjon át.
Meg valaki, vagy valakik, akik az élére állnak az elégedetlenkedőknek...
Így került képbe a korszakban Székely Györgynek nevezett Dózsa, aki egy jó nevű végvári lovastiszt volt. A délvidék felé tartó keresztesek támadásnak vették a toborzás, majd a hadjárat felfüggesztését, és az amúgy az ország védelméért felelős nemeseket hibáztatták, ezért megcsalatva érezték magukat. Fontos hangsúlyozni, az események nagyon gyors lefolyása miatt (alig két hónapról beszélünk) nem lehetett komoly ideológiai háttér a felkelés mögött. A kezdeti sikerek abból adódtak, hogy az úri és nemesi seregek Szapolyai János vezényletével egy bulgáriai portyán vettek részt. Dózsáék Nagylak mellett megverték Bátori István temesi ispán kisszámú csapatait, Csáki Miklós csanádi püspököt karóba húzták, majd Temesvár ostromára indultak. Miután azonban Szapolyai vajda visszatért Bulgáriából, az események gyors fordulatot vettek. A vajda seregével Temesvár alá vonult, ahol a felkelők megadták magukat. Csak találgatni lehet, hogy Dózsa mit akart Temesvárral. A legvalószínűbb, hogy alkupozícióba kívánt kerülni a vár elfoglalásával, de ez meglehetősen irracionális elképzelés volt. A többit már az iskolai történelemkönyvek is megírják, köztük Dózsa brutális kivégzését.
Érdekes viszont, hogy a közgondolkodással ellentétben nem volt széles körű megtorlás a felkelés leverése után.
A vezéreket kivégezték ugyan, a jobbágyokat viszont hazaengedték. Mind a mai napig tartja magát az a tévhit, hogy a nemesek a felkelés után elvették a parasztoktól a fegyvert, nagy vérengzést vittek végbe, és ezért 1526-ban nem lehetett őket újból hadra fogni.
Ebben van ráció, de az sokkal életszerűbb megközelítés, hogy a földesurak már a gyülekezés idején is tiltakoztak, mert veszni látták a nyári-őszi mezőgazdasági munkákat, így viszont megmaradt a munkaképes tömeg. Amelynek azonban elvették a korábbi, a honfoglalás óta létező szabad költözés lehetőségét.
Nem valószínű, hogy akkora tömegek vettek volna részt a keresztes hadjáratban, hogy a vidéki Magyarország kiürült volna. Az újabb kutatások Dózsa főseregét sem becsülik már akkorára, mint azt korábban a XVI. századi történetírók alapján tették. A szabad költözés jogának elvétele (az ún. röghöz kötés) pedig nem valósult meg, nem iktatták törvénybe, bár az igaz, hogy a felkelés után felmerült ennek a lehetősége.
Itt kapcsolódik a történetbe (és a magyar történelembe) Werbőczy István, akinek jelentős műve a Hármaskönyv, eredeti címén Tripartitum, amely csak 1517-ben jelent meg, de már jóval a Dózsa vezette felkelés előtt megszületett, a felkelés azonban kibővítésére adott alkalmat. Mennyire volt fontos Werbőczy tevékenysége ebben az időszakban?
A kiváló jogtudós széles körű műveltséggel rendelkező, latinul kiválóan író és beszélő ember volt. Bár egy fél évre beiratkozott a krakkói egyetemre, műveltségét hazai környezetben szerezte. Bejárta a jogászi ranglétrát, kúriai jegyző, majd ítélőmester lett. Amikor Ulászló elrendelte a magyar szokásjog egybegyűjtését, a feladat előbb-utóbb Werbőczynél kötött ki, aki kiválóan megoldotta azt. 1514-ben készült el vele, beterjesztette az országgyűlés elé, de végül nem hirdették ki törvényként.
Mi bajuk volt vele?
Például az, hogy a Hármaskönyvben is megfogalmazta az egyazon nemesség elvét. Ez teljesen ellenkezett a kor valóságával, ahol az egy telekkel rendelkező kisnemest, illetve a várakkal és megyényi földterülettel rendelkező bárót egy világ választotta el. Werbőczy kisnemesi családból származott, családja a nevét olykor a Bereg megyei Kerepec, máskor az Ugocsa megyei Verbőc falucskáról írta (ma mindkettő Kárpátalján, Ukrajnában található). Ez a környezet meghatározta szemléletét. Köznemesi politikusként műve egyértelműen e réteg érdekeit képviselte. Ugyanakkor annak ellenére, hogy a Hármaskönyvből nem lett törvény, nagyon sokáig, szinte a XX. századba nyúlóan fontos szerepet játszott a magyar jogszolgáltatásban. Ehhez az is kellett, hogy a szerző 1517-ben nyomtatásban is megjelentesse művét. Werbőczy története persze nem itt ér véget: ő volt az egyedüli „köznemes”, akiből az ország nádora lett, méghozzá 1525-ben. Ez a szokatlan megoldás jól szemlélteti a Mohács előtti évekre jellemző, lényegében a pánik szülte kaotikus belpolitikai állapotokat. Werbőczy nem is tudott sokáig megmaradni a nádorságban, tekintélye ellenére 1526 tavaszán leváltották és visszatért helyére „hivatali” elődje, a bárói rétegből való Bátori István.
A Mohács előtti utolsó évtizedben mennyire volt érezhető a Luther fellépésétől számítható reformáció?
Egyelőre még korlátozottan. Elsősorban ott terjedt, ahol a közeg szoros kapcsolatban állt a német területekkel. Ilyen volt a királyi udvar, ahol különösen a német származású udvari emberek ismerkedtek meg vele, valamint a német nyelvű polgársággal rendelkező városok, mint például Sopron, továbbá a Szepesség vagy az erdélyi Szászföld. Az új irányzat a nemesség körében ekkor még nemigen ért el sikereket, jellemző módon a Szentszékhez erősen kötődő Werbőczy még Lutherrel is hitvitát folytatott és Luther-ellenes írásokat jelentetett meg.
Az 1510-es évek második fele újabb izgalmakkal járt. A király 1516-ban meghalt, két gyerek maradt utána, Anna és Lajos. Utóbbi II. Lajos néven követte a trónon apját, de még csak 10 éves volt II. Ulászló halálakor. Az országgyűlés azonban nagykorúvá nyilvánította és megkoronázta. Ki vitte az ország ügyeit, ki hozta a döntéseket?
Menjünk talán vissza egy kicsit korábbra. Lajos herceg 1506. évi megszületése után Ulászló mindent megtett azért, hogy erősítse kisfia majdani királyi pozícióit. Mivel Ulászló gyakran betegeskedett, megvolt az esélye annak, hogy Lajos kisgyermekként kezdi meg majd uralkodását – már ha az ország előkelői ezt engedik, és nem egy tettre kész felnőttet választanak helyette, mint 1440-ben az újszülött V. László helyett. Ezért az aggódó édesapa elérte azt, hogy Lajost kétévesen magyar, háromévesen cseh királlyá koronázzák. Mátyás fia, Corvin János herceg hatalmas birtokait saját unokaöccse, György brandenburgi őrgróf kezére adta, hogy a német fejedelem támasza lehessen majd a kis Lajosnak. Végül hatalmas sikernek tekinthető, hogy 1515-ben Bécsben létrejött a kettős házasságkötés a Jagelló-, és Habsburg-dinasztiák között. Ulászló nyugodt szívvel térhetett meg őseihez, fia nevelését György őrgrófra és Bornemissza János budai várnagyra bízva. Lajost csak 15 évesen, 1521-ben, a török elleni hadjárat előestéjén nyilvánították felnőttkorúnak. Az év végén megérkezett Budára az 1515-ben neki ígért Habsburg Mária is, az akkor már német-római császár Károly és Ferdinánd osztrák főherceg húga. Lajos testvére, az 1515 óta Máriával Innsbruckban nevelkedő Jagelló Anna ugyanekkor Ferdinánd felesége lett: Magyarország láthatóan egy erős közép-európai szövetségi rendszer részévé vált. Visszatérve a kérdéshez: Lajos gyermekkora idején az országot a királyi tanács irányította, és bár ebben voltak köznemesi ülnökök is, a döntéseket a benne helyet foglaló főpapok és bárók hozták meg. Ebben Bakócz mellett ott találjuk például majdani utódját, Szatmári György kancellárt, vagy a leggazdagabb családok sarjait (Szapolyai, Bátori).
Feljegyzések szólnak arról, hogy az ifjú, immár megházasodott király léha életet él, hajnalig mulatozik, későn kel, hiányzik a tanácsülésekről, Tomori Pál kalocsai érsek is erről panaszkodik egy levelében. Ugyanakkor Lajos király kemény kézzel igyekezett megvédeni a magyar érdekeket, például hogy a Fuggerek kezében levő rézbányákat (ma úgy mondanánk) államosította, ami egyfelé hatott a nemesi rendek követeléseivel. Akkor most léha, vagy gyakorlatias volt a tinédzser uralkodó?
Kétségtelen, hogy a királyi pár környezetében kialakult egy udvari „ifjúsági szubkultúra”, ami teljesen szokványos volt fiatal uralkodók esetében. Példának lehet hozni VIII. Henrik angol királyt is – a különbség az, hogy neki megadatott a lehetőség, hogy felnőttként bizonyítsa uralkodói képességeit. Miközben az ifjú király országát belső konfliktusok terhelik és a török támadás réme fenyeget, a „bestye táncos király” csak mulatozik – szól a korabeli élményeken alapuló utólagos, bűnbak-kereső ítélet. Természetesen a kettőnek (az udvari táncmulatságoknak és a kormányzat mulasztásainak) alig van bármi összefüggése. A történeti kutatásoknak még nagyon sok teendője van Lajos személyiségének és uralkodásának a megismerésével kapcsolatban, hiányoznak a „mélyfúrások”, túlzottan egyes külföldi személyek szubjektív leírásaira hagyatkozunk. Az kétségtelen, hogy 1521-ben, Nándorfehérvár elvesztésével egy új korszak kezdődik, és kérdéses, hogy az akkor 15 éves Lajos mit tehetett volna jobban, illetve hogy milyen mértékben volt felelős az egyre aggasztóbb belpolitikai helyzetért. A pánikhangulat bizonyosan felerősítette a politikai klikkesedést és a rendek (főpapok, főurak, nemesek) egymással és a királlyal szembeni bizalmatlanságát. A Fuggerek esetében különösen szükség lenne új kutatásokra, a démonizált augsburgi család ugyanis korántsem biztos, hogy az ország szempontjából káros tevékenységet folytatott, többek között az uralkodó mohácsi hadjáratra való felkészüléséhez is óriási kölcsönöket nyújtottak, ami számukra is kockázatot jelentett. Úgy hiszem, Kenyeres István új kutatásai erősen árnyalni fogják a megítélésüket. És igen, ideiglenes kiűzésük az erősen németellenes köznemesség követelésére történt.
A mohácsi csatával kapcsolatban a közgondolkodásban van egy folyamatosan visszaköszönő tévhit, miszerint Európa (mint mindig) most is cserben hagyta hazánkat. Nézzük meg, mennyire!
Igen, erre érdemes kitérni. Az kétségtelen, hogy a kor nagyhatalmai számára, bár fontos volt, mégsem jelentett még prioritást a Magyar Királyság törökökkel szembeni háborúja. A francia király és a német-római császár (egyúttal spanyol király) között állandó konfliktusforrást jelentett a gazdag Észak-Itália megszerzése, ennek kapcsán változatos szövetségek kötődtek, és bátyja miatt ebben Ferdinánd osztrák főhercegnek is részt kellett vennie, aki azonban így is sok pénzt és energiát fordított Horvátország védelmére.
Azt viszont nem állíthatjuk, hogy az európai országok teljesen cserben hagyták volna a magyar uralkodót. Az angol király, VIII. Henrik például hatalmas összegre kiállított váltót küldött a magyar királynak, vagy a német birodalmi gyűlés megszavazta a magyaroknak adandó segédcsapatokat. A gond az idővel volt: a korabeli Európában senki sem tudott gyorsan csapatokat felszerelni és „mozgatni”, mert nem volt olyan kiváló logisztikájuk, mint az Oszmán Birodalomnak.
A német birodalmi csapatokat éppen hogy megszavazták a csata idejére, de arra esély sem volt, hogy időben megérkezzenek, és ugyanez volt igaz az angol váltóra is. Jellemző módon még a magyar sereg is csak augusztusra tudott felállni, előbb (az aratás előtt) nem, és a horvát és erdélyi csapatok is csak szeptember elején érték volna el a csatateret. Lajos másik országa, Csehország is küldött csapatokat, amelyeknek egy része csak Győrig és Székesfehérvárig jutott a csata napjáig. A lengyel király a törökkel való békekötése miatt hivatalosan nem küldhetett csapatokat, a csatának (a Jagellók soknemzetiségű udvarának köszönhetően) mégis sok lengyel és cseh áldozata, résztvevője volt. A „késések” esetében fontos szempont: senki sem tudta előzetesen, hogy mikor lesz a nagy összecsapás. Ha Lajos kihúzza szeptemberig, akkor a magyar oldalon álló haderő még nagyobbra duzzadva állhatott szembe Szulejmán seregével, de az oszmánok még akkor is jelentős túlerőben lettek volna.
