Napjainkban, 2026 nyarán immár másodszor éltünk át keserves, nagy hőséget. Régen aszálynak hívtuk, ám mostanság szebb nevet kapott a tomboló meleg: hőkupola. Voltaképpen ez a jelenség, amely költői elnevezését meghazudtolva kegyetlen, tartósan magas hőmérsékletet és szárazságot takar, egyáltalán nem ritkán fordul elő. A korábbi feljegyzések, persze amikor már voltak és meg is maradtak ilyenek, azt mutatják, hogy minden évszázadban jelentkeztek aszályok – századonként kettő, sőt három is. (Erről a jelenségről részletesebben írtam: Hőkupolák sora. Népszava, 2026. 07. 15.) Nyilván roppant nagy megpróbáltatást jelentettetek a korábbi aszályok is, főleg a szegények számára. Ám mára a gondok – paradox módon éppen az életünket megkönnyítő, gazdagító technikai haladásnak köszönhetően – még fel is erősödtek.
Nagyon is boldogító gondolat, hogy különösen a fejlett országok polgárai a XXI. században igencsak jól élnek a technikai haladásnak köszönhetően. Csakhogy ezt a jólétet napról napra, sőt percről percre biztosítani is kell. Így lett mindennapi létünk nélkülözhetetlen alapja a villamosenergia és a vezetékes víz is. Napjainkban a nem is egyszeri, hanem egymást követő hőkupolák során ezeket a követelményeket keservesen ismerhettük fel.
Sokfelé kiapadtak az ivóvizet szolgáltató kutak, az elmúlt évek során a nálunk bűnösen elmaradt karbantartások és felújítások miatt a meglévő, fogyasztható vizek is haszontalanul elfolytak, eltünedeztek. Drámai módon szembesülhetett azzal is a magyar nép, hogy az eddig hűségesen, folyamatosan szolgáló, villamosenergia-igényünknek majdnem a felét szolgáltató atomreaktorainkat a hiányos, gyenge és gyengülő hűtés miatt sorra le kellett állítani. Sajnos, a leállítás alatt is életbevágó a hűtés, mert a derék neutronok jó darabig még továbbra is szaporodnak és termelik a hőt. Az apadozó Duna viszont egyre kevésbé tudta az életfontosságú hűtőtevékenységét ellátni.
Hőkupolák soraMost lett volna nagyon fontos, ha működött volna a Dunán épült, mintegy 85 százalékban elkészült vízlépcső és vízerőmű! Ám politikai, hatalomszerzési törekvések folytán a műszaki tudást még alapfokon sem értő, politikusnak számító emberek, csoportok elszántságából ezt a művet nem fejezték be. Sőt, halálra ítélték. A döntés melléktermékeként ráadásul súlyos nemzetközi bonyodalmat is előidézve. A Nagymarosnál épített és hatalmas történelmi bűnként elpusztított vízmű ráadásként gyakorlatilag szinte ingyen, villamosenergiát is termelt volna. Csaknem egy paksi reaktor teljesítményét adva le.
Mi lehet ma a tanulsága ennek a történetnek? Villamosmérnök vagyok, tehát a vízgazdálkodásról, főleg a vízépítésről én is inkább csak általánosságokat mondhatnék (igaz, azért sokkal többet, mint például az e témában szuper-aktív, magát filozófusnak tartó író). Ám szerencsére van, akit segítségül hívhatok, méghozzá a vízépítés nemzetközileg rendkívül nagyra becsült művelőjét. Olyan zseniális vízépítő mérnököt, akit számos országba hívtak meg szakértőként, tudományos és alkalmazási segítőként, és tüntettek ki igen magas szinten. Akiről még életében nemzetközi díjat neveztek el, amit minden évben egy kiemelkedő eredményeket felmutató vízépítő szakember nyerhet el. Büszkék lehetünk, hogy ez a nagy tudós, és emellett kiváló gyakorlati eredményeket is felmutató mérnök, magyar ember volt. Élete végéig magyarnak vallotta magát, annak ellenére, hogy hazája elüldözte. Sőt, később közellenségnek is tekintették egyes magyar politikusok. Amikor kényszerből Németországot választotta, nálunk súlyos börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Mindez 1964-ben történt, a Kádár-rendszer idején. Ám a rendszerváltás után sem fogadták hazánkban örömmel az akkor hatalomra törő – és jutó – politikai erők, amelyek épp a dunai vízmű elleni törekvéseikkel közellenségnek kiáltották ki őt.
A jelenlegi, vagyis 2026 nyarán előbukkant nagyon súlyos vízügyi és energetikai ellátási helyzetünk, amelyhez hasonlók, sajnos, nagy valószínűséggel ismétlődhetnek a jövőben is, újfajta gondolati közelítéseket, nemkülönben megvalósítási terveket, felkészülést igényelnek.
Okos ember, okos kormány tanul a múltból, mert segítheti a döntésekben. Úgy érzem tehát, hogy a napjainkban drámai erővel feltoluló kérdésekben érdemes segítségül hívnom e kérdéskör világhírű nagyságát, Mosonyi Emilt (1910–2009).
Előkerestem tehát korábban megjelent könyvemben két, 1994-ben vele folytatott beszélgetést (Szentgyörgyi Zsuzsa: Szálak összehordása, Typotex Kiadó, 2017.). Ezekből fogok idézni (Mosonyi Emil szavait kurzívval megjelentetve).
„Akkortájt sokat sétáltam a visegrádi Duna-parton. 1942-ben kijelöltem, hogy a Dunán ezen a helyen kellene vízerőművet építeni. Éspedig azon adatok alapján, amelyeket én az amerikai irodalomból vettem. Nagymarosnál szándékoztam egy olyan folyami vízerőművet építeni, amilyet már külföldön, sok helyen építettek, főleg Amerikában és Svájcban. (...) Így már világos: a primitív vád, hogy a nagymarosi vízerőmű sztálinista ötlet, annyira nevetséges, hogy aki ilyennel jön, az vagy abszolút ostoba, vagy abszolút rosszindulatú.”
Közbevetőleg: az, hogy a nagymarosi vízmű sztálinista indíttatású ötlet, a rendszerváltás előtt az ellenzéknek, utána pedig egyes kormányzati és parlamenti politikusoknak kedvelt vádja volt.
„Két tanulmányúton vettem részt, éspedig kimondottan kisesésű vízerőművek tanulmányozására. 1947-ben Svájcban és 1948-ban Svédországban. Ezen a két tanulmányúton sikerült részletesen megismernem, mit építenek és építettek a svájciak, akik akkor a Rajna felső szakaszán már számos, a nagymarosihoz hasonló vízlépcsőt készítettek. (...) Akkoriban kezdték meg az amerikaiak a Tennessee folyó teljes csatornázását. Hazajövet ezekkel az adatokkal alakítottam ki elgondolásomat a nagymarosi műre vonatkozóan.”
„Megpróbálom összefoglalni, hogy mi a nagymarosi vízlépcső. Lényegében egy rendkívül alacsony, úgynevezett tipikusan kisesésű vízmű, amely állna egy gépházból, a turbinákkal, generátorokkal és egyéb felszerelésekkel, egy hajózsilipből és egy duzzasztóműből, amely mozgatható vasszerkezetekkel van ellátva. Ez a vízlépcső nem okoz semmiféle olyan környezeti kárt, amilyeneket ezzel kapcsolatban fölemlítettek vagy éppenséggel katasztrofális jelzővel idéztek. Ilyen vízlépcsők az egész világon épültek és épülnek tucat számra. A magyar közvéleményt e tekintetben teljesen félrevezették. (…) Valószínűleg azt sem tudja a magyar közvélemény, hogy a Bécs környékén tervezett, a nagymarosihoz teljesen hasonló dunai vízmű mégis épül.”
A beszélgetés megjelenése óta az osztrák vízmű megépült és működik.
„A nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatban kifejtettem a fenntartásomat: (...) nem volnék a mű létesítésének további támogatója, ha hiányoznának bizonyos műszaki lépések. Éspedig: tudomásom szerint a szennyvizek nagy része még mindig tisztítás nélkül kerül be Győrtől és a Nagymarostól északra fekvő helységekből a Dunába. Akkor azt mondottam: ha a Duna vízének további szennyezését nem tudjuk meggátolni, nem volnék lelkes híve a nagymarosi műnek. Ha viszont a vízlépcső fölötti vizek, amelyek a felduzzasztott vizébe folynak, megfelelő módon meg vannak tisztítva (mint ahogy az megtörtént Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Svájcban stb.), tehát, ha a víz egy bizonyos jósági fokot elér, akkor a duzzasztásnak semmiféle káros biológiai, kémiai hatása nincs!”
„A vízerő-hasznosítás kérdésében minden előadásomban hangoztatom: annak ellenére, hogy egy új vízerőmű vagy egy kis vízerőmű az ország energiaszolgáltatásának csak egy kis hányadát képviseli, mégis rendkívüli jelentőségű, mert zavaros helyzetekben – nem akarok közvetlenül háborúra gondolni, de terrorista cselekmények, külföldön előadódó polgárháborúk, szállítási szabotázsok és más hasonló problémák esetében – az energiahordozó importja egy időre megszakadhat. Tehát minden ország törekedjen arra, hogy legalább kismértékben legyen olyan energiatermelése, amely az importtól abszolút nem függ, és amely nem fogyasztja a nem végtelen terjedelmű fosszilis energiakészletet.”
„Befejezésül ismét megkérdezem: kik felelősek azért, hogy az országgyűlést és a kormányt oktalanul hatalmas kiadásokba sodorták – a magyar adófizető nép terhére – és környezetvédelem címén környezetellenes intézkedésekre kényszerítették?”
Bár a beszélgetés 1994-ben jelent meg, napjainkban fokozottan érvényes a kiváló mérnök-tudós mondanivalója, minthogy immár keservesen megtapasztalhatjuk, hogy a szélsőséges klímaesemények, a hőkupola előfordulások miatt nemcsak a Mosonyi Emil által emlegetett import biztonsága válhat fenyegetéssé, hanem a belső energiaellátás gondjai is hozzájárulhatnak a válságos helyzet kialakulásához. Ilyen megrázó, intő jel számunkra az atomerőműveink kényszerű leállítása. Ha az azóta a politikai színtérről már lényegében teljesen letűnt politikai erők döntésével – és a hozzá nem értő buzgólkodók támogatásával – nem „robbantják föl” a csaknem kész nagymarosi létesítményt, akkor egyrészt a Duna duzzasztásával az atomreaktorok hűtése és ezzel a működése biztonságosan folytatódhatna, másrészt, a vízlépcső melléktermékeként épített vízerőmű most közel egy paksi reaktor teljesítményét szolgáltatná.
