Kerek évfordulót ünnepeltünk a minap a nagy családdal: négy középgenerációs unokatestvér évtizede kerekedett át szinte egyidőben ötről a hatra, köztük jómagamé. Meg is számoltuk gyorsan, hogy négyen mindjárt kétszáznegyvenet kiadunk, az már majdnem egynegyednyi ezer év.
A kétszáznegyven látszólag hétköznapi szám, de ha mögé nézünk – és persze a világhálón bóklászunk egy kicsit –, több is kiderül róla. Például szokatlanul sok, húsz osztója van, emiatt a matematika történetében kifejezetten kedvelt szám volt a méréseknél és az osztásoknál. Megkapjuk két szomszédos prímszám összegeként is: 113 + 127 = 240. Osztóinak összege – önmagát nem számítva – 504, ami nagyobb, mint maga a szám, így a 240 úgynevezett bővelkedő szám.
A briteknél a tízes számrendszerre való áttérés előtt 1 angol font 240 pennyt ért. A középkori skandináv és angolszász kereskedelemben a „száz” sokáig nem 100-at, hanem 120-at jelentett, vagyis ennek megfelelően „két száz” éppen 240 terméket takart. A 240 voltos feszültség standard hálózati áramérték szinte egész Európában és az Egyesült Királyságban, míg a gasztronómiában a 240 milliliter pontosan egy amerikai csésze térfogatának felel meg.
Összegyűlt a család apraja és nagyja, az alig egy évestől a jócskán több mint nyolcvanasokig. Kissé hangos, olaszos família a miénk, de meg tudjuk magyarázni. Felmenőink között ott találjuk Tolazzi Antalt, az üknagyapámat, aki a sármos nevű Moggio Udinese falucska környékén volt afféle hivatásos erdőkerülő, hogy aztán üknagyanyámért az 1800-as évek végén egészen Erdélyig zarándokoljon el. Dédanyám, Margit már ott született, szigorú tekintetű, kissé komor-fekete hajú asszony néz vissza ránk a képekről. Lám, a mostani hasonmását is felleltük köreikben, tüzetesebben szemlélve vonásait. Az alig több mint egyévesnek már ki sem tudtuk számolni, hányadrendű felmenői ők, a szépanyán túl egészen a dédükszülőkig.
Volt kacagás és persze sírás is, amikor meglepetésvendégként a messzebbre szakadt kuzin is megérkezett skót férjével. Utóbbi hiába próbálta lassan pörgetni a szótagokat, olykor mégsem derült ki számunkra, hogy egy tengerészről beszél épp vagy azt magyarázza el: megtalálta a pincében a behűtött sört.
Kreatív unokahúg két tortát is megálmodott és megsütött, az egyiknek a tetejét meggyújtva négyünk fotói tűntek elő a málnás-pisztáciás rétegek felett. Sokáig érintetlen maradt e sütemény, de még az első is, aki megszegte, úgy ügyeskedett, nehogy fejét vegye virtuálisan valamelyik ünnepeltnek.
Nagybácsi százéves fotóalbumot rejtett aprócska adathordozóra, majd levetítette azt. Jé, a nagypapa milyen jól síelt, apáink mennyire huncut szemű gyerekek és milyen fess fiatalok voltak, s lám, a korán halt nagymama vonásai is hogy visszaköszönnek középkorúakon és kisebbeken, álmélkodtunk.
A mókáról a fiatalabbak – gyerekeink – gondoskodtak. Internetes társasjátékot hoztak össze, mulattató, személyekre szabott kérdésekkel és megfejtésekkel, fényképekből filmszerű montázst vágtak, távolból elküldött kedves köszöntőt tolmácsoltak legott, hogy aztán este afféle nosztalgia-szalonnasütésbe csapjon át a hangulat.
Az apró parázsszemek olykor egészen az égig emelkedtek, bevonva az ünnepbe a lélekben jelen lévőket is.