Tűzijáték-szakértővé képeztük ki magunkat. Persze van ebben egy jó adag túlzás, mint amikor a férfiak egyetlen portörlés után már a tisztaság nagyköveteként hivatkoznak magukra. Igazából annyi történt, hogy a spanyolországi nyaralásunkon a tudtunkon kívül belecsöppentünk a város legnagyobb fesztiváljába, a Feria de Málagába.
Ekkor ünneplik, hogy 1487-ben a katolikus királyok a mórok kezéből ki- vagy visszaragadták a várost. A flamenco, az utcabál és a koncertek mellett természetesen drónshow és tűzijáték is színesíti az egyhetes fieszta kínálatát.
Csakhogy míg nálunk már kilenckor elkezdődik a műsor, addig Málagában ebben az időpontban még épphogy lebukott a nap a házak mögött, ráadásul egy jó spanyol csak ilyenkor néz a vacsora után. Vagyis éjfélkor kezdődött minden.
Az viszont már nagyon is ismerős helyzet volt, hogy kezdés előtt két-három órával már feltűntek az első helyfoglalók (a világ legtürelmesebb emberei), aztán szép lassan elfogytak a kikötő betonplaccán a teljes panorámás „ülőhelyek”. Végül egy perui családdal próbáltam megértetni, hogy a nejemnek és a kisfiamnak tartogatom ezt az ültömnyi betont, mire ők csak látszólag kedvesen kérdeztek vissza, hogy tán bérleti díjat is fizettem érte, mert ha nem... Ekkor már kezdett felmenni bennem a pesti pumpa, de aztán a befutó nejem rövidre zárta a dolgot, mert neki eleve három lépéssel hátrébb tetszett meg egy hely, mondván, hogy úgyis a fejünk felett játszódik majd minden. Ebben igazat kellett adnom neki, főként, hogy a megállapítás erősen egybevágott azzal, amit ká-európai létem alatt hellyel-közzel megtapasztalhattam.
Aztán persze kiderült, hogy nemhiába furakodtak az első sorba a korán érkezők, mert a show-t a tengerparton tartották, pontosabban onnan lőtték fel a durrogtatni valót, és a kikötőből inkább előre kellett nézni, és nem fölfelé. (Lám, ebből is látszik, hogy a spanyol egy büszkébb nép, dörmögtem magamban.)
De így sem maradtunk le semmiről, a távolság kissé tompította a látvány erejét, mintha hatalmas sötét vászonra vetítették volna a cirkuszi látványosságot. Másnap viszont kiderült, hogy még az önzőnél is önzőbb tevékenység a tűzijáték, hiszen egyre-másra halászgattam ki a hullámokból a kilőtt bombák papírhüvelyeinek nehezen lebomló darabkáit. Aztán hirtelen elhatározással elkezdtem gyűjteni a szemetet: két óra alatt csak én egy fél zacskónyit szedtem össze műanyagfoszlányokból, csokis csomagolásból, pohárból és evőeszközből, és még egy óvszer is akadt. Nem volt olyan „gazdag” a felhozatal, mint legutóbb Bali nem turistáknak való partján, de ebből is látszott: miben is lubickolunk önfeledten. (Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy a legtöbb fürdőző attól fordította el undorodva a fejét, hogy kihoztam a partra életünk lebegő kellékeit, és nem attól, hogy akár a hajára is ragadhat a szerelem kelléke.)
Nálunk persze a Duna nyeli el a tűzijáték minden láthatatlan mocskát, de attól még ott van. Amúgy szépségben, állapította meg a végén Duska, Budapest nyert, a fénnyel festett házak, a cikázó fények és lézernyalábok drámaibb hatást adtak a kinyíló tűzgömböknek. És a kétezer drón alkotta élőképek – főként a fej (maga István?) és a vágtató lovas – is monumentálisabbnak tűntek. Ilyenkor persze belőlem is kibújik a gyerek, és rajongva szív magába minden fotont, a felnőtt majd csak a tülekedő tömegben kap szót, amikor átpasszírozza magát a metró bejáratán: kell nekem negyedóráért ez a felszabadult taposás és düh? Az persze már jó út, hogy beláttuk, magyaráztam tudálékosan Duskának, hogy nem nekünk kell megrendeznünk Európa legnagyobb szemfényvesztését. Talán eljön az idő, amikor arra is rádöbbennünk majd, hogy voltaképpen semmilyen durrogtatáshoz nem kell ragaszkodnunk. Jóval fontosabb dolgokra érdemes fordítani ezt a felfokozott figyelmet, pénzt és energiát.
Ez onnan jut eszembe, hogy a hírfolyamomon, már napokkal az ünnepség előtt beindult a sirám, hogy a mostani kormány eltiporja a hagyományt: pár perces pukkantgatásra redukálja a szent tűzijátékot. Mintha maga Szent István rendelkezett volna arról a végrendeletében, hogy a tűzzel legalább fél órát kéretik játszani a magyar hon egén, mert attúl lejjebb minden csak gaz hazaárulás. Most abban ne is menjünk bele, hogy ez a „szent” hagyomány a XIX. századig vagy Horthy-korszakig fut-e vissza, vagy hogy igazából a kommunisták faragtak-e belőle rendszeres népünnepélyt, mert szinte mindegy: felesleges volt ez már minden korban.
De hát tudjuk jól, hogy bölcs vezető mindig gondoskodik a mákonyról, ami kellőképpen elzsibbasztja az agyat, hogy aztán sokáig káprázzon az elvakuló szem.
Talán mi is Dusival leszünk egy nap majd olyan bölcsek, hogy nem megyünk ki, nem nézünk fel az égre, ahogy amúgy évekig tettük. Épp elég dolgunk van a földön, hiszen épp az senyved, ami az orrunk előtt van: tó, tenger, folyó, állat, fa. És velük mi is, a pusztulás koronái. Talán jó lenne egyszer ezt is kivetíteni a fejünk fölé, hátha úgy látványosabb lesz, mint fényes nappal. Drámaian, zenével, pásztázó fényekkel, és nem halkan sorvadva, hétfőtől hétfőig. Ahogy már megszoktuk.
