Jánosunk alig pár nappal korábban a délvidéken/az Adrián pihengető nagyfőnök megbízásából elindult felmérni a még megmaradt vidéki pártszervezetek harci morálját, majd rögtön le is mondott a mandátumáról. Köszönjük, János, a látlelet ennél pontosabb nem is lehetne!
Közben még ráébredt a pártja „személyes és intézményi hübriszére” – picit szokatlan volt tőle a búcsúposztjában ez a görög drámákat idéző hangvétel, mondhatta volna a prózai valóságot, hogy nem volt benne a pakliban a bukás gondolata sem, annyira elszálltak maguktól. De a hübrisz el nem múlt, merthogy jó fideszes káderként továbbra is kívül keresi a felelősöket. Például, a Fidesz hibája az volt, hogy „későn és erélytelenül reagáltak” a korrupciós vádakra meg a luxizásra, nem védték meg a mundér becsületét, ezért a Tisza ördögi ügyességgel hitethette el a néppel, hogy minden fideszes lop.
Értjük a logikát, a bűn nem a rablás, a korlátlan közpénzégetés meg a jachtozás, vadászgatás, kastélyépítés volt, hanem a rossz PR, a marketinghibák, amiket a Tisza csúnyán kihasznált.
Elismerte, hogy „voltak rossz mondatai”, amelyek ártottak a Fidesznek, de legfőképp is neki magának – megint egy szép mártíralakítás, ahogy a saját személyét, avagy inkább az egóját a kárvallottak listáján a pártja elé helyezi. Holott ezek nem elszólások voltak, hanem rendszerszintű pökhendiség, mint az „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, és vérbő rasszizmus, mint a migránsozás a bécsi utcán, vagy a romákkal szembeni leplezetlen lenézés, melynek utolsó ikonikus költői képe volt, hogy a szarpucoláshoz „föl kell tárni a belső tartalékokat”.
Best of Lázár János: steksz, hazugság, videóA lemondásának második megnevezett oka: az önkény. „Jogfosztás, hamis vádak, alaptalan feljelentések, koncepciós perek, megalázás és politikai leszámolás. Ez ma a Tisza. És mindez csak a kezdet” – írta bejegyzésében. Ez most a központi narratíva (látjuk, hogy Orbán is mennyire komolyan műveli az általa hirdetett nemzeti ellenállást), de vajon mennyire hiteles szöveg ez egy olyan rendszer egyik legfőbb helytartójától, amely másfél évtizeden át a vélt és valós ellenfelek totális megsemmisítésén ügyködött?
Amíg ők csinálták, ez volt a kétharmados népakarat, amint felmerül a felelősségre vonás, az már koncepciós per, politikai leszámolás.
Lázár szerint semmi más nem állhat emögött, mint Magyar Péter személyes bosszúhadjárata a Fidesz eltiprására, ami számára fontosabb a nemzet sorsánál is, ezért „zátonyra futtatja az országot, káoszba fullasztja az egész társadalmat”. Apokaliptikus víziójába azonban szintén becsúszott pár baki. Egyrészt a saját szerepüket drámaian túldimenzionálja, mintha a Fidesz bukása az ország végét is jelentené (az ország, köszöni szépen, egyben van még, minden rombolásuk dacára), ennek a tetejébe végtelenül cinikus feltételezés, hogy a választók milliói csupán egyetlen ember személyes bosszújának a passzív statisztái lennének, nem pedig egy olyan társadalom, amelynél betelt a pohár – egyszerűen elegük lett a lopásból, a pereputtyok gazdagodásából, az ilyen gőgös és riogatós dumákból, egyszóval mindenből, amit a Fidesz képviselt.
Távozásának harmadik okaként jelölte meg a szerinte immár elkerülhetetlen szervezeti változást: „a pártszervezet működésének megújítására van szükség, strukturális és kulturális váltásra! Új irányra és irányításra.” Kíváncsi vagyok, vajon Orbán Viktort is beleértette-e a pártszervezetbe, vagy őt továbbra is önálló, saját bevallása szerint is változásra képtelen entitásként kezelik. Ráadásul ez a legnagyobb csapda: nélküle már a megszűnés fenyegetné az egész kócerájt, viszont a „strukturális és kulturális váltás” csak egy vágyálom, üres menedzserduma, amíg a piramis csúcsán ugyanaz az ember ül, aki harminc éve határozza meg a párt minden rezdülését.
Lázár hirtelen finnyás lett a „parlamenti cirkuszra”, és kikérte magának az „abszolút filmszínházat”. Megint csak az a politikus mondja ezt, aki a politikai standup egyik feledhetetlen klasszikusát, a heti több helyszínen, több órán át futó, vitriolos kioktatóshow-t (Lázárinfó) vitte szerteszét az országba.
Az egyetlen igazán értékelendő és őszinte gesztusa a lemondásán kívül az volt, hogy megfogadta az intelmet: a változás te magad légy.
Mint fogalmazott, „51 éves vagyok, tele energiával, tapasztalattal és munkavággyal. Van bennem még elég tartalék ahhoz, hogy új dolgokat tanuljak, hogy új feladatok, kihívások elé álljak. A sokat hangoztatott megújulást nemcsak a politikában és a pártban kell elkezdeni, hanem saját magunkban is.”
Így úgy tűnhet, Jánosunk nem megfutamodott, egyszerűen csak előrement. Hisz ő még valamennyire piacképes, szemben a frakció azon tagjaival, akiknek a haveri kör nélkül és a parlamenti üvegbúrán kívül annyi esélyük lenne a boldogulásra, mint egy zacskó jégkockának a Kalahári sivatagban.
De persze reméljük, hogy a példája ragadós lesz, és egyre több párttársa kezd a jövőben a politikai tevékenység helyett a személyes megújulására fókuszálni.
Takács Péter például részt vehetne indulatkezelési és empátiatréningen, Németh Balázs pedig csendes elvonulásokon, ahol ha egy hétig nem szólhatna senkihez, talán leszokna a kényszeres pánikmódról (most is hogy kiakadt azon, hogy nem történt tragédia a tűzijátékon, de ez sem Magyar Péteren múlt, hogy nem lett!), és felfedezné a belső béke megnyugtató unalmát. Pócs János nyithatna bűvészboltot vagy vegán szendvicsezőt, persze csak amíg fülön nem csípi a Nemzeti Vagyonvédelmi és Vagyonvisszaszerzési Hivatal, melynek vezetői posztjaira már a jövő héten kiválaszthatják a legalkalmasabb jelölteket.
Vidám közjátékként a komoly szakmai szervezetek, mint a TASZ, a Magyar Helsinki Bizottság és a K-Monitor mellett a bizottsági munkában tanácskozási joggal részt vehet a Magyarok Világszövetsége is, ami kétségkívül bizonyítja, hogy az őket jelölő Mi Hazánknak szürreális humorérzéke van.
A nemzet elveszett milliárdjainak felkutatásában ugyanis aligha lehetne nagyobb szükség egy olyan társaságra, amelyet a 26 éve leválthatatlan, minden belpolitikai eseményt a szkítákig visszavezető Patrubány Miklós vezet, és amelynek legfőbb szakmai-tudományos profilja az oltás-, illetve chemtrailellenesség, a szíriuszi ufóeredetünk és a rovásírásos nemzetstratégia.
Megdöbbentően sok pályázat érkezett – az elnöki pozíciójára 96-an, a négy elnökhelyettesi posztra pedig 68-an jelentkeztek –, kis hazánkban ez lett a karrierálmok listáján a csúcs, ami egyben azt is mutatja, milyen sokan ambicionálják a részvételt a jogszerű és korrekt felelősségre vonásban. Visszatérve még Lázár János utolsó szavaira, minden bizonnyal azt is alulbecsülte, hány embernek lehet vágya és igénye bosszút állni a bukott rendszeren. Miközben a bosszút természetesen nem támogatjuk, csakis a törvényes elszámoltatást, a 96 elnökjelölt láttán futkoshat a hideg a nemzeti ellenállás hátán.
