Az életvégi döntések gyakorlati, etikai és jogi útvesztőjében bolyongóknak szervezett workshopot az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Kar (SZTE SZAOK) Magatartástudományi Intézet. „Azért különleges számomra ez a program, mert amikor Karsai Dániel elindította azt a küzdelmet, amelynek a középpontjában az életvégi döntésekhez való jog állt, talán egyikünk sem gondolta, hogy ez a kérdés ilyen mélyen beépül majd a magyar társadalom gondolkodásába” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg a programot dr. Frank Evelyn, a Karsai Dániel Alapítvány kuratóriumi elnöke.
„Dani története nagyon sok ember számára személyes ügy lett, de talán még fontosabb, hogy egy olyan kérdést tett a közbeszéd részévé, amiről korábban leginkább hallgattunk. Ez a kérdés pedig nem egyszerűen az eutanázia, hanem az, hogy mit jelent az emberi méltóságunk az életünk utolsó szakaszában, mit jelent az önrendelkezés akkor, amikor valaki súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved.
Meddig terjedhet az ember döntési szabadsága? Hol húzódik az orvos felelősségének a határa? Milyen kötelezettsége van az államnak, és mindenekelőtt hogyan tudunk olyan szabályokat és olyan egészségügyi gyakorlatot kialakítani, amelyben egyszerre tudjuk tiszteletben tartani az élet értékét, az ember méltóságát és az egyén önrendelkezését?
Mint elmondta, ezekre a kérdésekre nincsenek egyszerű válaszok, és azt reméli a konferenciától, hogy a végén ne kevesebb, hanem jobb kérdéseink legyenek.
Az első feladatként a fogalmak tisztázását jelölte meg, hogy pontosan mit nevezhetünk eutanáziának, mit jelent az ellátás visszautasítása, és milyen szerepe van mindeközben a palliatív ellátásnak. Az ügyvédnő felhívta a figyelmet arra: sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek nem pusztán fogalmak, hiszen minden esetben ott áll mögöttük az ember. Egy beteg, aki fél, egy család, amelyik tanácstalan, egy orvos, akit köt az esküje, de a jogász is, aki próbálja értelmezni a vonatkozó jogszabályokat.
„Jó volt, és most is jó” - Exkluzív beszélgetés Karsai DániellelKiemelte: az állam feladata, hogy megteremtse azt a jogi és intézményi környezetet, amelyben az életvégi döntések biztonságosan, átláthatóan és emberhez méltóan születnek meg. Dr. Frank Evelyn szerint nem baj, sőt kimondottan jó, ha az emberek véleménye között mély és őszinte különbségek vannak, mert végső soron mindannyian az emberről beszélünk. „Ezért ennek a napnak nem arról kell szólnia, hogy ki győzi meg a másikat, hanem arról, hogy megpróbáljuk jobban megérteni egymás szempontjait. Dani igazi öröksége az, hogy ne féljünk feltenni nehéz kérdéseket.”
Az eutanáziával kapcsolatos fogalmakról dr. Barcsi Tamás, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar tanszékvezető egyetemi docense és dr. Tari Gergely, a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Kar egyetemi adjunktusa tartott előadást. Kifejtették:
Magyarországon nagyon szűk körben lehet életvégi döntéseket hozni. Vissza lehet utasítani az életmentő és életfenntartó kezeléseket, illetve van lehetőség előzetes nyilatkozatot tenni erről.
Mint elmondták, az egészségügyi törvény nem használja az aktív és a passzív eutanázia fogalmát, miközben az Alkotmánybíróság 2003-as határozatában szerepelnek ezek a fogalmak. Az AB kimondta: az aktív eutanázia az önrendelkezésnek olyan része, amit az állam nemcsak korlátozhat, de meg is vonhat. Ez azért nagyon fontos, mert nem utasította el az eutanázia lehetőségét, hanem azt mondta ki, hogy a társadalmi és tudományos feltételek mellett – 2003-ban – nem volt biztosítható a beteg befolyásolásmentessége, de ha ez biztosítható lesz, akkor változhat az alkotmányos megítélés is.
Az orvosok fontosnak tartanák egy olyan definíció megalkotását, amely tartalmazza, hogy az kérhessen eutanáziát, aki súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved, a kivitelezést meg kell hogy előzze többszöri és átgondolt tájékoztatási folyamatsor, amelynek során a betegnek meg kell erősítenie a kérését, kiemelten fontos, hogy ez a cselekedet az érintett személy érdekében történjen, legyen benne a halálra irányuló szándék motívuma, és ezt kövesse a halálba segítés.
Az életvégi döntésekről folyó vitákon gyakori, hogy a különböző szakmák képviselői teljesen mást értenek ezek alatt – fejtette ki dr. Busa Csilla, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Alapellátási Intézet Hospice-Palliatív Tanszék tudományos főmunkatársa. Ő a hospice-ellátásról tart képzéseket orvosoknak, és azt tapasztalja, hogy szinte minden alkalommal megkapja azt a kérdést, hogy a jogi kifejezéseket hogyan lehet megfeleltetni a klinikai gyakorlatban használt kifejezéseknek, illetve hogy a jogi szabályozás egyes elemeit hogyan lehet megvalósítani a gyakorlatban.
A legtöbb életvégi döntést ugyanis nem a betegek hozzák, hanem az orvosok, méghozzá a hiábavaló kezelések mellőzésével, korlátozásával vagy visszavonásával. Ha az orvosok és a betegek is hozhatnak döntéseket, akkor felmerül a kérdés, hogy végül ki dönt.
„Az egészségügy nem egy étlap, amiről a beteg szabadon választhat!” – emelte ki dr. Busa Csilla. Az egészségügyi törvény meghatározza az orvosok és a betegek jogait egyaránt. A kezelési mód megválasztásának joga az orvosé, ő határozza meg a szakmailag indokolt kezelési alternatívát, míg a betegnek jogában áll részt venni az őt érintő kezelési döntésekben, és a cselekvőképes beteg vissza is utasíthat kezeléseket.
Dr. Zubek László, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar Intenzív Terápiás Klinika Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Tanszék általános igazgatóhelyettese a kritikus állapotú betegek életvégi döntéseinek nehézségeiről beszélt. „A nem megfelelő életvégi döntések mindenki számára hátrányosak. A betegnek felesleges szenvedést okoznak, az egészségügyi ellátóknak frusztrációt, kiégést, felesleges költségeket, a hozzátartozóknak poszttraumás stressz szindrómát.
A kutatások szerint a legtöbben otthon szeretnének meghalni, a szeretteik körében, és amennyire lehet, szenvedéstől mentesen. Ehhez képest hazánkban az emberek mintegy kétharmada kórházban hal meg.”
Kifejtette: segíthetné a betegek önrendelkezését, ha nálunk is bevezetnék azt a nyomtatványt, amely több országban már rendelkezésre áll, különösen az USA-ban népszerű, az úgynevezett POLST (Physician Orders for Life-Sustaining Treatment), ezen a betegek bejelölhetik, milyen kezeléseket igényelnek, és miket utasítanak vissza.
Dr. Filó Mihály, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar egyetemi docense zárta a délelőtti szekcióülést az öngyilkosságban közreműködés jogi megítélésének különböző módjairól. Kifejtette: az európai jogrendben háromféle megközelítési mód terjedt el. Az elsőt magyar modellnek nevezte el, ahol az öngyilkosság értelemszerűen nem büntetendő, azonban a hozzá kapcsolódó kvázi bűnsegédi és kvázi felbujtói magatartás önálló bűncselekmény. A második verzió a német modell, ott azon az alapon, hogy ha az alapcselekmény, tehát maga az öngyilkosság nem büntetendő, akkor miért büntessük azt, aki egy büntetlen cselekményben segítséget nyújt. Végül beszélt a svájci, illetve egyes skandináv országok gyakorlatáról, ahol az öngyilkosságban való közreműködés büntetendőségét szubjektív alapon korlátozzák, és a motívumot vizsgálják. Akkor nem büntetendő az öngyilkosságban való közreműködés, ha a közreműködőt nem vezette valamiféle önös érdek.
A konferencia további programjában a szakemberek megvitatták többek között a terminális szedáció módjait és lehetőségeit, valamint az életvégi döntések jogi lehetőségeit.
