Csuja Imre úgy jön be a Városmajori Szabadtéri Színpad deszkáira, mintha nem is színész lenne. Teljesen sallangmentes, ahogyan besétál bal oldalról, mintha az utcán slattyogna. Nincs felpörgetett tempó, nincsenek hatásosan, örömtelien széttárt karok, megemelt hang vagy széles mosoly az EgyÉletem című est elején. Ő csak egyszerűen és simán eljön hozzánk, mintha civilben menne bárhová is.
Népszerű színész, sőt sztár, de esze ágában nincs sztárkodni. Soha nem csinált ebből ügyet. Végignéz rajtunk, konstatálja, hogy telt ház van, kis mosoly húzódik végig a száján, annak hatására is, hogy amikor belép, szeretettel teli taps fogadja. Olyan tónusban kezd beszélni, mintha a mellette állóhoz szólna. Mintha a világ legtermészetesebb módján most mi is diskurzusba elegyedhetnénk vele.
És ő diskurzust is kezd velünk, megteremtve azt az érzést, mintha bármikor szólhatnánk hozzá. Mintha társaságban dumálnánk. Mint akinek éppen most jut eszébe, elregéli, hogy neki az édesanyja volt a legjobb színészmesterség-tanára, -rendezője. Amikor átküldte valamit kölcsönkérni a szomszédba, elpróbáltatta vele otthon, hogyan is kell azt csinálni. Hogy kell köszönni, mit és milyen hangsúllyal kell mondani. Első nekifutásra nem úgy ment, ahogy ő gondolta. Gyakran másodikra sem. A mama módosításokat kért, meg is mutatta, miként képzeli, majd ezek után Imre akár újra és újra nekiveselkedett, mire már az elvárásoknak megfelelően sikerült a szomszédnál „szerepelnie”.
Szelíden regéli ezt el, ahogyan általában mást is, nem igazán tudósít arról, hogy fenemód kijött volna a sodrából. Irigylésre méltó béketűréssel áldotta meg a sors, vagy tán temérdek megpróbáltatás árán kiküzdötte magának ezt. Esetleg ménkű nagy haragját nem akarja megmutatni nekünk a civil létéből. Azért amikor Adyt szaval ezen az estén is, óhatatlanul és törvényszerűen csak kibukik belőle, hiszen a költőzseni, akinek a műveiből önálló estet is csinált, amit már számtalanszor adott elő, nem létezett kiadós dühkitörések nélkül.
De előtte Petőfit is szaval, méghozzá a kedvesen bukolikus, családi békét sugárzó, roppant közkedvelt Anyám tyúkját. No, jó, azért enyhén ironikusra veszi, a humorát is érzékelteti, de érződik benne az a családi idill, az a nyugalom, amire valószínűleg sokan vágynak, ám ritkán sikerül megteremteni. A nagyanyja parasztasszony volt, imádta a verseket, már amikor négy-öt éves volt, sokat olvasott fel belőlük. Ha ez nincs, tán nem lett volna színész. Szavalóversenyek tömkelegére járt.
Meghitten beszél a feleségéről, Árvay Zsuzsáról, aki szinkronrendező, és a megismerkedésükről is. Szinkronizálni ment. Volt ott egy szuper nő, akit ő csak bámult és bámult. Mondták neki a többiek, hogy ne röhögtesse ki magát, esélye sincs. Aztán, ha nem is rögvest, de jócskán lett, hiszen azóta is együtt élnek. Éppen hogy csak megemlíti két fiukat, akik öngyilkosok lettek. Pillanatnyi időre elsötétül a tekintete, persze érződik rajta a fájdalom. Mondja, hogy nem akar róluk többet beszélni. Inkább megint verset mond, ami beillik mementónak, rekviemnek értük. És szeretettel beszél a lányukról, az unokákról.
Sok a szeretet ezen az esten. Sugárzik belőle. Bármi rossz történt vele, nemigen okol érte se Istent, se embert. Érződik, hogy roppant akaratereje van. Kimászik a bajból. Volt nagyon beteg is, akkoriban föl se tudott lépni. Megtanult talpra állni. Tragédiák után is tovább létezni, nem megkeseredni, újra és újra megtalálni az örömöt az életben, a színészetben.
Rengeteget szinkronizált, több mint 800 filmhez adta a hangját, ezért mesél arról is, hogyan tanulta meg apránként. Először „tömegezett”. Vagyis statisztált, legfeljebb egy-két mondattal „ragyogott ki” a sokaságból. Például azt kellett kiabálnia: „Vizet, vizet!!!” Mire a neves szinkronrendező, Márkus Éva szólt neki, hogy „Imrém, nem szomjas, ég a hajó”. Hát ezt ugyebár egészen más hangsúllyal kell kiáltani.
Regél a hosszúra sikerült vidéki színházi évekről, Pécsről, Debrecenről, Egerről. Ezekből rengeteget okult, de későn lett országosan ismert. A soványka fizetés mellé többször szüksége volt mellékes keresetre, előfordult, hogy sírkövesként, költöztetőként is dolgozott. Pesten először az Arany János Színházba került, adódott, hogy egy nap akár négy előadásban is játszott. Abszurdba hajlóan – erőteljesen kifigurázva magát is – meséli el, hogy a végére már mennyire totálisan kivolt, szinte lógtak a belei.
Gyakran a hangjára többen kapták fel a fejüket vagy szólították meg miatta, mint amikor meglátták. Öblös ez a hang. Messzire vivő. Akár Shakespeare-hőshöz is passzol. Lehetett vele például az Örkény Színházban, a IV. Henrik előadásában a címszereplőt és a trónörökös cimboráját, Falstaffot is játszani, amiért megkapta az évad legjobb Shakespeare-alakításáért járó Gábor Miklós-díjat.
Játszott uralkodót profanizált változatban is, adta Alfred Jarry eredetileg diákcsínynek íródott Übü királyát, ugyancsak az Örkényben, szintén Mácsai Pál színrevitelében. Ahogy Falstaffhoz, ehhez is meglehetősen jól passzolt korpulens testalkata. Hirtelen haragú, magából pillanatok alatt kivetkőző, korlátoltan nagyzoló figurát adott, de azért olyat, akinek nagyon is megvan a magához való esze és a maga felé hajló keze. Természetesnek vette, hogy hektikusan eszement utasításainak megfelelően, ész nélkül, mint a felbolydult hangyaboly megriadt állatkái, rohangásszanak az alattvalói, hogy teljesítsék tébolyult parancsait. Élvezte a hatalmát, hogy kedvére rombolhat, ölhet, pusztíthat. És még akkor sem eszmélt igazán, amikor rádőlt mindaz, amit erőnek erejével végrehajtatott. De játszott ő persze kiszolgáltatottat is, Örkény groteszkjének, a Tótéknak a címszerepét. Hatalmas termete miatt fél kézzel odébb lökhette volna a rajta és a családján basáskodó őrnagyot, de hát ugye a természetes emberi viszonyokat abszolút fölülírhatják a hatalmi viszonyok.
Több mint húsz éve, ugyancsak az Örkényben láttam először egyedül állni a színpadon, Lukáts Andor rendezésében, a Novecento című monodrámában. Zongorista zseniről beszélt, aki le sem szállt arról a hajóról, ahol csecsemőként találták. És később zenei párbajban legyőzte az agyonünnepelt Jelly Roll Mortont, aki a dzsessz feltalálójának nevezte magát. Csuja ekkor, tán azért is, mert még szoknia kellett, hogy monodrámában szerepel, sokáig főleg epizódszerepeket formált meg, túl sokat tett-vett, szöszmötölt a színpadon, de a legjobb akkor volt, amikor csak állt és történeteket mesélt.
A mostani, Lévai Balázs által a színész saját történeteiből írt, rendezett estnek tán ez volt az alapozása. Az EgyÉletem estek, hiszen sorozatról van szó, amiben már Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs és a Borbély Alexandra–Nagy Ervin házaspár is bemutatkozott, a stand-upot elegyítik olyan drámai szituációkkal, amiket a színészek nemcsak elmesélnek, hanem el is játszanak.
Kétségtelen, hogy Csuja számára, mint ez oly sokakkal történt, a filmek, tévésorozatok hozták meg az országos népszerűséget. Az ő esetében az Üvegtigrisben Csoki szerepe az egyik „alap”. És abban egy ikonikus jelenet, amikor a kocsmában, barack-, szilva-, meggypálinka után még talál a pulton egy pálinkával teli stampedlit, aminek senki sem tudja az eredetét, de ő sóvárogva néz rá, és feltalálva magát rávágja, hogy „vegyi gyümi”! Ez azóta is közszájon forog, és azt is buzgón őrzi az emlékezet, amilyen furcsán kitekert kézmozdulattal ezt a „vegyi gyümit” mohón felhörpintette. Kér a nézők közül egy önként jelentkezőt, aki utánacsinálja a hirtelen, különös kézmozdulatot, úgy, hogy nem lögyböli ki az értékes nedűt. Mindenkit megnyugtat, hogy ebben az esetben ez víz, tehát nem lesz büdös tőle a bátor vállalkozó ruhája. Egy középkorú férfi jelentkezik, fölmegy a színpadra, nekiveselkedik, de közben nevet ő is meg a nézőtér szintén, mindenkiben felidéződnek a film pillanatai. Olykor más filmekből is bejátszanak ikonikus pillanatokat. A férfinak persze a ruhájára ömlik a pálinkának kinevezett víz. Ekkor már az egész nézőtér dől a nevetéstől. Ezt olyan ügyes tapintattal képes levezényelni a színész, hogy nem a nézőt nevetjük ki, akit amúgy megajándékoz egy kis üveg saját főzésű pálinkájával, hanem azon a játékosságon derülünk, amibe ő vagányul belement. Csuja tekintete ugyanis villanásnyira sem kárörvendő. Együtt érző és némiképp pajkos, mint aki egy kis csínyt követett el. És ami a legfőbb, szeretetteljes. Egész lényéből ez sugárzik, és ezért a nézők viszontszeretik. Ahogy a temérdek fájdalmat, küzdelmet követően kivívott lelki béke is árad belőle. Rá aztán igazán érvényes az a mondás, hogy szenvedés nélkül a mosolynak nincs aranyfedezete. Kiegyensúlyozottan, szelíden mosolyog, sokat ért a világból, és megtanult megbékélni vele. Van bőven mit tanulnunk tőle.
