Napra pontosan hét évvel azután, hogy John Lennon, Paul McCartney és George Harrison először lépett fel együtt a liverpooli Casbah Coffee Clubban, a Beatles utolsó nyilvános koncertjét adta. A dátum 1966. augusztus 29., a helyszín a San Francisco Giants baseballcsapatának otthona, a Candlestick Park volt. Ennek éppen hatvan esztendeje.
Hihetetlen, hogy múlik az idő, és felfoghatatlan, hogy a 42 500 nézőt befogadó arénában csak 25 ezren látták-hallották a Fab Fourt. A Beatles aznap 90 ezer dollárért muzsikált-énekelt – alig harminc percet –, a koncert veszteséges volt a szervező cég számára.
A turné egésze busás nyereséggel zárult, a tizenhét amerikai és két kanadai bulit összesen 400 ezren csápolták, ugrálták, őrjöngték végig. A két kanadai fellépés dupla koncert volt Torontóban, ahogyan Chicagóban, Detroitban, Memphisben és Seattle-ben is kettőzött a Beatles.
Amiért Friscóban elmaradt a kasszasiker, az annak tulajdonítható, hogy John Lennon az amerikai körút előtt nyilatkozta a londoni Evening Standardnek: „Népszerűbbek vagyunk, mint Jézus.” Ráadásul Lennon és George Harrison többször is elítélte az Egyesült Államok vietnámi háborúját, s e megnyilvánulások miatt a liverpooli kvartett ugyanúgy halálos fenyegetéseket kapott az USA-ban, mint korábban Tokióban, ahol Go Home Beatles! feliratú transzparensekkel fogadták a négyest.
Manilában egyenesen bántalmazták a bűvöletes beatbanda tagjait, mert visszautasították a Fülöp-szigeteki First Lady, Imelda Marcos meghívását egy fogadásra. (A rettenetes diktátor, „Bongbong” Marcos feleségének invitálását minden józan ember visszautasította volna.) A zenekar – a fellépésen kívül – hotelszobákba kényszerült, s ekkor döntötte el, hogy az amerikai turné zárókoncertje lesz felkavaró hangversenyeinek végállomása.
Harrison így készült az Államokba: „Van néhány hetünk a felépülésre, mielőtt elmegyünk, és megvernek minket az amcsik is.” Azokból a zűrös időkből fennmaradt egy másik aranyköpése is: „A Beatles tagjai pénzért és hírnévért az idegrendszerüket adták cserébe.” Lennon sem szárnyalt, rezignáltan említette huszonöt évesen: „Fiatalon megöregedtünk.” (Valójában nem tudott megöregedni, negyvenesztendős korában lelőtték szegényt.)
Ráadásul Amerikában több incidens is történt. Clevelandben a Day Tripper hatása alatt több mint kétezer rajongó áttörte a biztonsági kerítést, amely a 30 ezres közönséget elválasztotta a magasított színpadtól. Az előadást félbe kellett szakítani, s a rendet csak harminc perc múlva sikerült helyreállítani (annyi volt a műsor maga). Ez zajlott augusztus 14-én, majd két héttel később Los Angelesben a Beatles két órán át nem tudta elhagyni a Dodgers 45 ezer nézővel zsúfolt stadionját, ahonnan végül a rendőrség segítségével menekült el legalább hétezer lármás és üldözési mániával fenyegető rajongója elől.
San Franciscóban, a búcsúkoncerten köd és hideg este terült a Candlestickre, ám Bobby Hebb, a bemelegítő előadók egyike a Sunnyt énekelte, de hát ez volt a leghíresebb dala. (Több száz feldolgozását tartják nyilván, adaptálta – csak szemezgetve a hatalmas választékból – Bryan Adams, Shirley Bassey, a Boney M., James Brown, Cher, Ray Conniff, Del Shannon, Georgie Fame, José Feliciano, Ella Fitzgerald, a Four Tops, Marvin Gaye, Manfred Mann, Oscar Peterson, Wilson Pickett, Billy Preston, Frankie Valli, Bobby Vee, Andy Williams, Stevie Wonder… Ütős kis csapat, nem igaz?)
A Beatles tizenegy számot adott elő San Franciscóban, de egyet sem játszott legújabb nagylemezéről, a Revolverről. Azon olyan dalok szerepeltek, mint a Taxman, az Eleanor Rigby, az I’m Only Sleeping, a Here, There and Everywhere, a Yellow Submarine, a For No One, a Doctor Robert. Azért a publikum bőven beérte a Rock and Roll Musickal, a She’s a Womannel, az If I Needed Someone-nal, a már emlegetett Day Tripperrel, a Baby’s in Blackkel, az I Feel Fine-nal, a Yesterdayjel, az I Wanna Be Your Mannel, a Nowhere Mannel, a Paperback Writerrel és a Long Tall Sallyvel.
Sőt, a hallgatóság úgy érezte: ez verhetetlen tizenegy.
S akkor még hol maradt a She Loves You, a From Me to You, a Please Please Me, a Ticket to Ride, és sorolhatnánk reggelig.
Annál sajnálatosabb, hogy a fiúk összenéztek, majd így summáztak: „Bennünket szállodai szobába, repülőgépbe vagy autóba zártak. Próbáltunk egymásra támaszkodni, hogy oldjuk a stresszt, és a humorérzékünk sokat segített. De elérkeztünk egy pontig, amikor ki kellett mondanunk: elég volt.”
