Gyerekként azok közé tartoztam, akik ilyentájt már várták az iskolakezdést. Falu szélén felnőve persze élvezetes volt a nyár, akkor is, ha ebből igazi nyaralás legfeljebb egy hét lehetett erdészeti vagy óvodai üdülőben a Balaton-parton, néha-néha a távoli Szlovákiában. Máskülönben lassan teltek a napok, nem volt rendjük, ritmusuk, talán az elolvasott könyvek sorjázása adhatott némi támpontot arról, halad az idő szeptember felé.
Biciklivel mentünk el a tankönyvekért, autónk nem lévén. Emlékszem, ahogy a hátsó csomagtartó pecekje alá ékelt halmok gerincén betűzgettem, melyik lehet az irodalom, a földrajz vagy éppen a nyelvtan. Alig vártam, hogy belelapozhassak valamelyikbe, vigyázva, nehogy betörjem a hornyot, véletlenül se ejtsek szamárfület, vagy maszatoljam össze a gyönyörű, tiszta lapokat.
Az ismeretlent, az újat, a felfedeznivalót láttam magam előtt, nem gondolva a megoldandó feladatokra, amikor gyötrődve biflázom majd a geoszférák szerkezetét a földkéregtől a földköpenyen át egészen a legbelső földmagig.
Az utolsó szünidei hétvégén szertartásosan becsomagoltuk a könyveket és a füzeteket. Jó darabig anyám feladata volt ez, óvónőként talán könnyebben ment neki a hajtogatás, és precízebben találta el a vignetta helyét, nem beszélve gyöngybetűiről, amelyek formáját mára, így nyolcvanon túl is megőrizte valamelyest.
Indigókék, vastag papírba burkoltunk minden egyes példányt, szépen kihajtva, kimérve, hogy épp annyit vágjunk le belőle, amennyi szükséges. Külön technikája volt a tűzött füzeteknek, ahol a lapok alá szépen be lehetett simítani egy sávot, s a nagy méretű könyveknek, amelyeknél először egyfajta papucsot kellett kialakítani a széleken, hogy abba lehessen majd bebújtatni az első és a hátsó borítót. Ha jól dolgoztunk, feszesen borult rájuk, ha meg rosszul, akkor lötyögött a széleken, lehetett újra kimérni.
Volt valami megelégedettség, ahogyan pár óra elteltével két kupacban ott sorjáztak az egyenszínű, ugyanolyan fehér, megvonalazott címkékkel ellátott kiadványok.
Jöhetett aztán a tolltartó. Sokáig abból is egyforma volt mindenkinek, fából készült, tologatós tetejű, ahová alsó tagozatban szépen befért a postairón – ez a vastag, félig piros, félig kék, ikonikus darab, ami lassan, fokozatosan kopott el, és lett végül egészen kisujjnyi az évek során –, s maradt még hely a szürke színű radírnak meg a szigorúan HB-s grafitceruzának.
Már csak az iskolaköpeny mosása, vasalása volt hátra, egyforma kék az is. Rá is csodálkoztam akkoriban a két évfolyammal felettem járó egyik lány hasonló uniformisára, amelynek a gallérjára horgolt mintát ügyeskedtek, alig feltűnően, de azért észrevehetően.
Igazi Kánaán volt néhány évvel később a cipzáros tolltartó, aminek a dupla rekeszébe már filctollak is befértek, a dinnyeillatú szagos radír, a négyszínű toll és az engedmény, hogy már nem csak kék csomagolópapírba lehet bújtatni könyveket, füzeteket. Eljött a végtelen kreativitás ideje,
új értelmet nyert a Népszabadság, a Fáklya, a Szovjetunió, a Lányok, Asszonyok, a Nők Lapja, a Pajtás, a Nimród, a Fürge Ujjak, az Ez a Divat – no lám, ezek mindegyikét előfizették akkoriban a mi alsó középosztálybeli családunkban –, hisz belőlük lehetett kiválasztani a legérdekesebb fedlapokat.
A töredékéből sem tudnék ma már válogatni, igaz, csomagolnom sem kellene órákon át, hisz kényelmes, előre gyártott műanyag fóliák garmadája sorakozik az áruházak polcain. Csak azt kell eldönteni, K-Pop vagy Star Wars, Barcelona vagy Real Madrid, esetleg Jégvarázs.