Álljunk meg egy szóra! – mondaná Grétsy László, ha még élne. A nemzeti vagyonvédelem és a nemzetivagyon-védelem két különböző fogalom, és ez messze nem csak valami szórakoztató nyelvi játék.
A mögöttünk hagyott 16 év egyik tragikus hagyatéka, hogy a „nemzeti” jelzőt fosztóképzővé tette: egyfelől nemzeti volt itt minden a jegybanktól az agrárkamaráig, a dohányboltig meg a tőkésosztályig, másfelől maga a kifejezés mindig (és a korszak folyamán egyre inkább) azt jelentette: olyan közeg, ahol Orbánék sokat lopnak.
Lehetne még cizellálni, de ez a lényeg: ha valami nemzetivé vált, arról a nagyközönség rögtön elkönyvelte, hogy szabadrablás a Fidesznek, coki mindenki másnak.
Egyszóval azt az intézményt, amely most a szükségszerű turbulenciák közepette, visszalépő és ismeretlen kalapokból előugró jelöltek kiválasztása után végül feláll, Grétsy László biztosan Nemzetivagyon-visszaszerzési és -védelmi Hivatalnak hívná. Merthogy a hangsúly nem a „nemzeti” vagyonvédelmen lesz reményeink szerint (azt már ismerjük, lásd még a magánnyugdíjpénztári vagyon megvédését, hogy csak egyetlen példát említsünk), hanem a nemzetivagyon-visszaszerzésen, ami egy másik üzletág.
Utóbbi arról szól ugyanis, hogy volt itt néhány ezer milliárd forintnyi közjószág, amely a Fidesz kitartó, szorgos igyekezete nyomán átmenetileg elveszítette ugyan közpénzjellegét, de a közösség (a nemzet) nem veszítette el a jogát arra, hogy ezek az (eredendően) közjavak egyszer újra közcélokat szolgáljanak.
Szokás azzal érvelni, hogy a kormányváltó társadalmi koalíció legfőbb összetartó ereje az elszámoltatás szándéka, ami talán így is van, de létezik egy ennél fontosabb szempont is. Ha valaha sikeres nemzet szeretnénk lenni, történelmileg szükségszerű, hogy egyszer végre demonstráljuk: nem engedjük meg a választott vezetőknek (barátaiknak, üzletfeleiknek, családtagjaiknak stb.) az ország szétlopását semmilyen ideológia nevében, és aki belenyúl(t) a közösbe, annak a keze talán nem, de a szarva mindenképpen le lesz vágva, méghozzá nyilvánosan, hogy mások is tanulhassanak belőle.
Ez lenne a nullpont (az origó, ha az a megnevezés sem járatódott volna le végképp a közpénztolvajok által), ahonnan bármiféle nemzeti újjáépülés elkezdődhetne: hogy
nem nyúlunk ahhoz, ami a másé, és hogy ami papíron az államé, az nem a mindenkori eliteké.
Ezzel indulhatna az igazi rendszerváltás, amihez képest tényleg másodlagos jelentőségű, hogy Unger Annával, Sárvári Nicholasszal vagy Ligeti Miklóssal. A lényeg, hogy ne valami elvtelen háttéralku legyen mögötte, és ne arra menjen ki a játék, hogy a megbugázott közjavak tényleges visszavétele és a felelősök megnevezése/számonkérése helyet csináljunk inkább „nemzeti vagyonvisszaszerzést”, átkötve a semmit egy piros-fehér-zöld pántlikával.