Az én nézetem szerint a fej a gondolkozásra való, és a könyv arra való, hogy ne kelljen mindazt itt tartani [a fejére mutat]. Azt sokkal egyszerűbb a könyvtárban tartani, ugye, és akkor a fejemet használhatom sokkal jobb dolgokra, gondolkozásra például. De ha a fejemet megtömöm szecskával, szóval mindenféle adatokkal, akkor azt nem tudom használni semmire - ezeket a szavakat Szent-Györgyi Albert mondta csaknem ötven éve a Magyar Televízió Fabula című műsorában. Rendkívüli aktualitásukról, azt hiszem, nem kell meggyőzni senkit.
De értjük-e jól, hogy mi a különbség a “szecska” és a valódi tudás között? Ez ugyan pszichológiai és pedagógiai kérdés, de az, hogy hogyan gondolkodunk erről, közvetlenül befolyásolja oktatáspolitikai nézeteinket is.
Garamvölgyi Zsolt – aki megtisztelt azzal, hogy érdemben reagált Hamis keretek, derengő távlatok című írásomra – egyebek mellett ezt írja: “Meglátásom szerint a szerző téved, amikor amiatt aggódik, hogy ez [a készségek, képességek fejlesztése] a lexikális ismeretek káros mértékű csökkenésével járna.” Majd lejjebb: “ő maga [én] ellenzi az úgynevezett lexikális ismeretek mennyiségének csökkentését”.
Természetesen semmi ilyesmit nem írtam, a “lexikális” kifejezés háromszor fordul elő a cikkben, mindháromszor negatív kontextusban. Ezt viszont írtam: “itt is az a veszély, hogy a lélek gondozása melletti fölbuzdulásunkban kidobjuk az ablakon azt, ami mégiscsak alapvető lenne, ha másért nem, hát a magyar demokrácia jövője szempontjából: hogy a felnövekvő nemzedék ismerje meg a világot, amelyet ráhagyományozunk, és amelynek mai rettenetes állapotáért mégiscsak mi vagyunk a felelősek”.
A világ megismerésének laza azonosítása a lexikális ismeretek elsajátításával természetesen nem valami felületes olvasásból fakad, hanem éppenséggel annak a common sense “hamis keretezésnek” a következménye, amellyel az írásom vitatkozni próbált, és amely a túl sok adatot a túl sok (“fölösleges”) világismerettel azonosítja.
A tudás ezzel szemben mindig komplex, jelentésteli, a világot értelmező mentális modelleket jelent. Szigorúan véve lexikális tudás – elszigetelt adatok, “szecska” tárolása a memóriában – nem is létezik. Az a gyanúm, hogy ez csak egy műtermék, egy látszat, amit az iskola hoz létre a maga oktatási és főleg ellenőrzési módszereivel. Olyan, mintha egy portré láttán azt gondolnánk, hogy az ábrázolt személy teljesen lapos, és csak egy fejből áll.
Valójában, amikor a diák egy évszámdolgozatra készül, az ő tudása is “háromdimenziós”: a memorizálást segítő mintázatokra támaszkodik, és az új adat összekapcsolódik már meglévő tudásával, pl. a mohácsi vész évszámát arról jegyzi meg, hogy ő tavaly volt 15 éves, a tanára pedig csak jövőre lesz 26, és ez nem is olyan “vész”-es korkülönbség. Az ilyen tudás persze semmit nem segít abban, hogy jobban értsük a világot, viszont nagyon jó arra, hogy jeles dolgozatot írjunk.
Hogyan juthatunk valódi, használható tudáshoz? Ezt persze mindenki tudja, csak az iskola nem vesz róla tudomást: mindenki – gyerek is, felnőtt is – azt tanulja meg, ami érdekli. És ha “semmi sem érdekli”? Nos, ez a valódi pedagógiai feladat: a világ iránti érdeklődés felkeltése.
A lexikális tudás, a “szecska” valódi ellentéte az érdeklődés. Erről beszélt ugyanebben az interjúban Szent-Györgyi is. "Először egy szellemi éhséget kell, hogy jelentsen [ez a tanulás célja], egy szellemi éhség, ez a fontos, ami aztán megmarad egész életre. ... Amikor befejeztem az egyetemet, akkor úgyis mindent elfelejtek, ugye, ami megmarad: a szellemi éhség, és akkor tovább táplálom az agyamat tudással és tettrekészséggel és problémákkal. [Aztán kutatóként] nem könyvet vettem először, hanem először bementem a laboratóriumba, és kigondoltam valami egész ostoba teóriát, és azt kezdtem bizonyítani vagy cáfolni. És aztán mikor már ösmertem, akkor elmentem a könyvtárba, akkor már érdekes volt a könyvtár, mert volt hova betenni az adatokat, ugye, voltak lukak az én tudásomban, azokat aztán szépen betömtem a könyvvel..."
Az érdeklődésre fókuszáló oktatás legnagyobb ellensége – egyben persze a lexikális tudás legfőbb támogatója – az, hogy “haladni kell az anyaggal”, azaz a kötelező tanterv.
Ha a “tudvágy” – a “szellemi éhség” – fölkeltése a tanítás legfőbb célja, akkor a pedagógus szakmai feladata az olyan tananyag kiválasztása, amely erre az adott tanulócsoportban a legalkalmasabb. De honnan fogja tudni a pedagógus, hogy mi lesz hasznos a gyereknek 10-20-30 év múlva, “amikor az erre hivatott szakértők sem tudják?” (Garamvölgyi).
Nos, a helyzet az, hogy valóban nem tudják. Ezt senki nem tudhatja. Egyvalamit azonban biztosan tudunk: ha egy összefüggést tényleg megértettünk, akkor az a részünkké vált, az identitásunk részévé, és jó eséllyel úgy fog alakulni az életünk, hogy hasznát vegyük ennek a tudásnak. Már csak azért is, mert a szellemi éhség kielégítése általában újabb szellemi éhséget támaszt, és ez a hajtóerő nem lesz hatás nélkül az életünk alakulására.
Rövidre fogva a hosszú történetet, a tanulság ez: a gondolkodási (stb.) képességek fejlesztése (valamint a szeretet, az élmény, a játék) nem állítható szembe a világismerettel, éppen ellenkezőleg: ezek kölcsönösen feltételezik egymást. Amikor erről az ellentétről írtam, akkor nem az egyik vagy másik mellett akartam letenni a voksom, hanem azt próbáltam mondani, hogy ez a keretezés ebben a formában hamis.
Befejezésül két szó a tanár tudásáról, mert Garamvölgyinek ezen a téren is vitája van velem. Ha a tanár dolga a szellemi éhség fölkeltése, és az, hogy ennek kielégítése útján vezesse a tanulókat, akkor bizony ezen a pályán kiváló emberekre van szükség. Nemcsak morális értelemben, hanem intellektuálisan is.
Fogalmazzunk nagyon egyszerűen. Ha a tanár információkat közöl, akkor elég azt tudnia, amit elmond a tanulóknak (jó, azért ilyenkor is jobb, ha valamivel többet tud). De ha a tanár kérdez – márpedig a szellemi éhség csak így kelthető föl – akkor a tanulók válaszaihoz tudnia kell viszonyulni: jó irányba halad-e a gondolkodásuk? Arról már nem is beszélve, mi van, ha időt hagyunk a tanulónak arra, hogy ő is föltegye a saját kérdéseit?
A reform kulcskérdése tehát továbbra is ez: hogyan lehet a legtehetségesebb fiatalokat a pedagóguspályára csábítani?
A szerző a Taní-tani Online főszerkesztője. Honlapja: https://www.knauszi.hu/
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.