Egy idő után (40 felett?; 50 felett?) a legtöbben rájönnek, hogy úgy kell viszonyulniuk magukhoz, mint valamilyen becses szerkezethez. Amit bizony olykor, havonta, hetente, aztán már naponta is illik karbantartani. És nem csupán a fizikai, romlásra hajlamos elemeket, hanem bizony a lelki rugókat is. Sokan mondják, hogy egészen más lenne az emberiség mentális állapota, ha alanyi jogon járna a pszichológus. (Feltehetően leginkább a pszichológusok terjesztik ezt a nézetet.) Még ha van is ebben nem kevés igazság, én nem hiszek az univerzális, „mindenkire” vonatkozó megoldásokban, hiszen az olyan, mint (ahogy apám mondogatta) a lengyel aszpirin: se nem ront, se nem használ. (Sosem értettem, hogy miért pont a lengyel gyógyszeripart kérdőjelezte meg a bölcsessége. A román valahogy kézenfekvőbb lett volna.)
De ne csapongjak ennyit: abban viszont hiszek, hogy egy kicsit mindenki lehet a maga lélekgyógyásza. Ha nem is olyan szinten, hogy kivezeti magát a traumái vagy rögeszméi labirintusából, hiszen az olyan lenne, mint amikor Münchhausen báró a saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból. Azt viszont igenis elérheti, hogy némi önkezeléssel megpróbálja tompítani magában azokat a hullámokat, amelyeket az élet korbácsol fel benne és körülötte. Apró trükkökkel. Pelé például a kert gondozására esküdött, mások vesznek egy jó fürdőt, megfőzik a kedvenc kajájukat. Egykori társasházi szomszédunk, Berci bácsi, akinél szelídebb székely embert nem hordott a hátán a föld, mindig a kocsiját mosta le akkurátusan az udvaron, ha a folyosóra is kihallatszódó családi perpatvar támadt. Addig sikálta, simogatta a Daciát, amíg már ő maga is ragyogott a visszanyert derűtől.
Én mostanában rákaptam a sepregetésre. Szó szerint. Ha van valami gikszer, ha nem passzol a szó a nejemmel, ha valamit elrontottam a munkában, ha nagyon nincs kedvem semmihez, vagy ha épp valami veszteség ér, máris megragadom a seprűt és a lapátot, és teszek egy kört a lakásban.
Direkt erre a célra vettem egy nagyon kényelmes eszközt (hosszú nyelű lapátot, hogy ne kelljen hajolgatni, és kézhez simuló, kissé ferde nyelű seprűt). Mivel van egy Bellánk, a seprésnek mindig van fizikai eredménye (főként ahogy elkezdődik a hőség szezonja), pár perc alatt kiskutyányi gomolyag gyűl össze a lapáton. (Tudom, sokan épp ezért nem vállalnak kutyát, de hát nincs olyan életre szóló barátság, ami nem járna kosszal.)
Szóval sepregetek, ha Duskának épp nehéz vizsgája van az iskolában, és nem akarok rágondolni; ha fontosabb dolgot kell írnom, és nem találom a szavak között elvezető ösvényt; ha kell valamit kezdeni a hirtelen megmutatkozó hiánnyal. Így sepregettem el Nádas Péter halálhírét is, mert mit lehet ilyenkor mondani? A megszokott mozdulatok közben már ki is szúrtam a polcon a Rémtörténeteket, amit tavaly tavasszal valamiért félbehagytam, talán egy sürgős meló szólt közbe, vagy én nem voltam túl fogékony. Mindenképpen folytatni fogom, mondtam magamban, mert egy jó könyvet félretenni épp olyan vétek, mint megbántani a barátainkat.
Nem mindig voltam ilyen jó véleménnyel a sepregetéssel. És nem is éreztem mindig ennyire a jótékony hatását. Hiszen nem kell különösebb háttértudás ahhoz, hogy átlássuk a párhuzamot: ilyenkor bizony magamból is kisöpröm a feleslegessé vált vagy épp oda nem illő dolgokat, utat vágok a túlhasznált gondolatok között, hogy be tudjon férkőzni az új, ami mindent más fényben tüntet fel. Sőt egy kicsit magamat is kisöpröm. Zavarba ejtő volt a gondolat, amikor először hallottam egy filmben, hogy a házi por java részét az elhalt hámsejtjeink alkotják. Vagyis van egy érdekes jelentésrétege annak, amikor kikelünk magunkból, amiért megint „mocskos” a lakás. (Persze aztán kiderült, hogy ez is csupán városi legenda: a hámsejtek csupán a kisebbik részét adják a pornak, a többi rendszerint kívülről jut be, amihez még hozzáteszik a magukét a benti textilek – szőnyegek, ruhák, függönyök – rostjai.) Amikor például anyám jött be sepregetni hozzám évekkel ezelőtt, akkor azt én mindig a személyes terem elleni támadásként fogtam fel. Rettentően kispolgárinak éreztem a tisztasághoz való mániákus ragaszkodást. Az volt a legszebb az egészben, hogy a kommunizmusban jobbára fingom sem lehetett arról, hogy mit jelent polgárnak lenni. Majd jött Márai a maga kissé romantikusra polírozott felfogásával, de aztán valahogy mégis a helyükre kerültek a fogalmak.
Az akkori kamasz vélhetően nyerítve röhögne ki, ha meglátna a seprűvel. Magyarázhatnám napestig, hogy ez voltaképpen az öngyógyítás, a feldolgozás, a töprengés egyik fajtája. Úgy vélné, hogy végképp zsákutcába futott az életem. Aprópénzre váltottam a tehetségemet. Azt se hinné el, hogy bizonyos zsákutcákra épp oly nagy szükség van, mint a legszélesebb sugárutakra. Vagy azt, hogy az ő régi indulataiból, lázadásából, világmegváltó hevéből elég sok mindent kisöpörtem már. Mert a porban, a sok fizikai komponens mellett ez is ott van: elhalt gondolataink, meg nem élt álmaink, félbehagyott terveink. Dehát kell a hely az új ábrándoknak, a tisztaság csalóka, de annál felemelőbb érzésének.
