Minden bizonnyal az a költészet legfőbb értelme, hogy egy metafora sokszor többet elárul a világról, mint számos tudományos értekezés. Persze szakmai elfogultság is nálam, hogy meglehetősen érzékeny vagyok a nyelvhasználatra, és minden jelentésváltozásra felkapom a fejem. De Erdélyben egyébként sem kell irodalmárnak lenni ahhoz, hogy állandóan arra figyeljünk, ki akarja ellopni éppen a nyelvünket, hiszen a történelem valamiféle amatőr nyelvőrködésre nevelt minket. Így van ez még akkor is, ha romlik közben mindennapi anyanyelvünk, és nemcsak vendégmunkásokat, hanem román kölcsönszavakat is exportálunk Magyarországra. Eladdig, hogy a pungát vagy a vinettát már sokan ismerik Erdélyen kívül is. Csakhogy nem az ilyen kölcsönszavaktól kell félni, amelyek végső soron nem szürkítik, hanem színesítik a magyar nyelvet.
Ami valóban félelmetes volt számomra az elmúlt bő másfél évtizedben, az a Budapesten hivatalossá tett jelentésváltoztatás, vagyis a szavak jelentésének kisajátítása.
Félig-meddig csak metafora ez nyilván, hiszen magam is tudom, a legnagyobb rendszerváltó elégedetlenséget Magyarországon nem az váltotta ki, hogy a kormánypropaganda a szó szoros értelmében ellopta tőlem és tőlünk, ami a legdrágább mindannyiunknak – a pénzben nem mérhető közös magyar szókincs egy részét –, hanem az ennél sokkal láthatóbb és tetten érhetőbb korrupció. De korrupció ez is, legalább annyira súlyos, mint a közpénz folyamatos elsikkasztása. Szerintem a diktatúrák természetéről is a nyelv eltulajdonítása árul el a legtöbbet. Igaz, amikor magyarországi barátaimmal a rendszer végtelenül infantilis megnevezéséről beszélgettünk, hogy úgymond illiberális demokrácia ez, és én meg egyszerűen diktatúrának tituláltam, próbáltak nyugtatgatni engem, de tulajdonképpen önmagukat, hogy azért itt még nem gázol el senkit a fekete autó, és a tizedik emeletről sem zuhan ki senki az ablakon. Nos, teljes tisztelettel, én a fél életemet egy könyörtelen diktatúrában éltem le, nem egy demokráciának hazudott autokráciában, és meg kell mondanom, hogy a Ceaușescu-rendszerben sem a fekete autó volt már a legfélelmetesebb, hanem a véleményszabadság korlátozása, a kötelező taps, az egyre bővülő tiltólisták, a sok-sok pénzzel fenntartott giccskultúra, a legfontosabb szavak diszkreditálása, amikor a haza már nem volt haza, és minket, magyarokat például magyarul beszélő románokként emlegetett a hivatalos román pártsajtó. Meg aztán a romló életszínvonal, az egzisztenciális kiszolgáltatottság is hozzátartozott a sajátos román diktatúrához. Micsoda választéka a tiltásoknak csak az én pályámon! Volt sok olyan versem, amelyet egyszerűen kidobott a cenzúra. Volt olyan könyvem, amely nem jelenhetett meg Romániában a rendszerváltás előtt. Ezzel szemben egyik verseskötetem megjelent ugyan valamikor a nyolcvanas években, de rögtön utána jött az ukáz a pártközpontból, hogy dicsérő kritikát nem lehet közölni róla. Apropó tiltás, apropó illiberális demokrácia, álldogáltunk néhányan írók a budapesti könyvfesztiválon ezelőtt tizenvalahány évvel, köztünk egy újságírónő a közszolgálati rádiótól. Régről ismertük egymást, interjút is készített velem egykor. Hirtelen odafordult hozzám, és ennyit mondott félhangosan, hogy hallhatta, aki éppen akarta: ne haragudjék, magától most nem kérek interjút, mert elfelejtettem bent megkérdezni, hogy tiltólistán van-e. Olyan volt, mint egy coming out még a Fidesz-rendszer hajnalán.
Különbözik minden diktatúra nyilván, az egyik puhább, a másik keményebb, az egyik többet ad a látszatra, a másik kevesebbet, én viszont most azt a fontos hasonlóságot szeretném kiemelni, amit az imént nyelvlopásnak neveztem. Mert hát, beismerem, akkor éreztem először, hogy ez nem illiberális demokrácia, hanem ostoba zsarnokság, amikor először szembesültem az egyik legféltettebb szavam ellopásával. Dohányboltok cégérén jelent meg ez a szó: nemzeti dohánybolt. Nem az elsötétített dohányboltkirakatokkal volt bajom, réges-rég leszoktam a dohányzásról, a korlátozásokkal is egyetértek. Attól hökkentem meg, hogy miközben a nemzetnek számomra nincsenek határai, és látszólag a magyar kormány is ezt a határtalanságot hirdette lépten-nyomon, a valóságban ócska jelzővé degradálták ezt a szépséges szót. Talán az angolból vagy a franciából átemelve a nemzeti ottani jelentését: országos. Ez persze csak jóhiszemű feltételezés részemről, ám valószínűleg nem erről van szó. Hiszen egyre többször hangzott el az is, hogy nemzetállam épül Magyarországon, ami azt üzente nekünk, úgynevezett külhoniaknak, hogy nemzet és állam egybetartozik, és hiába küzdöttünk például Romániában a két fogalom szétválasztásáért.
Bizony, a legügyesebb kommunikáció, a legravaszabb propaganda is abba bukik bele előbb-utóbb, ami a lényege: a nyelv korrumpálásába. Számos példát hozhatnék még fel erre, a lényeg az, hogy az egész turulmadaras giccs saját súlyától omlott össze egyik pillanatról a másikra. A metafora veszélyes fegyver, tudni kell használni.
Visszahozni a vármegyéket? A főispánokat? Talán még a kormányzó urat is fehér lovon? Volt kísérlet az utóbbira is, de mivel nem léphetünk kétszer ugyanabba a kengyelbe, a magyar miniszterelnök-helyettesnek csak egy pej jutott Kézdivásárhelyen – ha jól emlékszem.
Rossz volt látni, hallani szavaink megrontását. Éppen ezért az áprilisi választások után reveláció volt számomra ennek az ellenkezője. Már a szándék kinyilvánítása is elegendő volt számomra az eufóriához. Megint a szavak, csakis a szavak. Semmi más, csak normalitás. Kell-e ennél több? Hogy ismét megye lehet a vármegye, kormánymegbízott a főispán! Hátha nem forog már a sírjában Jókai vagy Ady, hátha nemzet lesz ismét a nemzet egy határok nélküli Európában, hátha magyar lesz újra mindenki, aki magyarnak érzi magát. Hátha találunk megint metaforát a magyar–magyar viszonyra is, amiről annyi szó esik mostanában. Hogy miképpen kellene teljesen újragondolni az utódállamokban élő magyar közösségek és Magyarország viszonyát, hogyan lehetne kérelmezők és adományozók, kedvezményezettek és kedvezményezők alá-fölé rendeltsége helyett valóban szolidáris közösséggé tenni ezt a nemzetet. Attól függetlenül, hogy ki hol, milyen feltételek közepette akar magyarként megmaradni. Mert ismerjük el, ebben a pillanatban nem szolidaritás, hanem értetlenség, sértettség, harag van ezek között a közösségek között. Pedig az együttérzés, vagyis az empátia kölcsönös érdek, úgy gondolom. A szolidaritás feltétele egyébként is a kölcsönösség. Csakis egyenrangú partnerek között lehetséges a méltányos együttműködés. Ki tagadhatná, hogy nekünk, erdélyieknek szükségünk volt eddig is, szükségünk lesz ezután is Magyarország támogatására, nemcsak politikai céljaink eléréséhez, hanem oktatási és művelődési intézményeink vagy akár sajtónk fenntartásához. Ez nem kegyelemkenyér, ismétlem, hanem kölcsönös érdek. Hozzájárulás úgymond a magyar nemzeti kultúra, művészet, tudományosság értékeinek megőrzéséhez, újratermeléséhez és továbbviteléhez. Minden hangzatos egység- és együttérzés-hazugság ellenére a Nemzeti Együttműködés Rendszere éppen ezt a célt tette tönkre. Nem a befogadás, hanem a kirekesztés eszköze volt, bárki bármit is mondjon. Elzsebeltétek a szavaim egy részét, megpróbáltátok magánosítani a szótárat is, hajdani ifjú lázadók, akik az elmúlt tizenhat évben kormányoztatok! Ráadásul eszembe juttattátok azt, amit mindannyiunknak rég el kellett volna felejtenünk, hogy a rendszerváltás előtti Romániában ugyancsak divat volt az ilyen NER-szerű nyelvújítás, például a nyolcvanas években, amikor minden művelődési és művészeti eseményre csakis a Megéneklünk, Románia (idézem románul is: Cântarea României) felirattal kerülhetett sor. Aztán lett belőle, ami lett. Ahogy a NER-ből is lett, ami lett. A magyar nyelv végül kibírta, és kibírtuk mi is. De nem sértetlenül.
Odajutottam az elmúlt években, hogy ifjúkorom, sőt, a rendszerváltás utáni kezdeti időszak csodaországába, a vágyott Magyarországra egyre ritkábban utaztam, és ha mégis, kiábrándulva néztem az óriásplakátokkal telehazudott utcákat, tereket, keserűen figyeltem a jogállam összeomlását, az egyre erőszakosabb giccsvilágot, amely évezredes nyugati irányultságunkat ideig-óráig felváltotta. Milyen jólesik most a hiány! Egy bugyuta propaganda hiánya. Igen, haragudtam én is hosszú időn át a magyar választók hiszékenységére éppen úgy, ahogy most az ismét önmagára talált Magyarország nagyobb része haragszik azokra az erdélyiekre, akik még nem ocsúdtak fel. Rózsaszínűbb volt errefelé a nemzeti demagógia, hiszen mindig hatásosabb az áltatás és önáltatás egy kisebbségi közösségben, amely nem tapasztalja nap mint nap, hogy már régóta eltűnt a magyar Alföldről is a délibáb.
Le kellene ülni, meg kellene beszélni nyilvánosan, ki miért csalódott a másikban, és ki kit csapott be az elmúlt tizenhat évben. Nem az a megoldás, hogy mindenki boldoguljon, ahogy tud, hanem vissza kell találni az egykor sokat hangoztatott metaforához, miszerint nem halat, hanem hálót kell adni a rászorulóknak.
Nem ételjegyet, hanem tudást. Az erdélyi magyarok már-már elveszítették az utóbbi időben legfontosabb és legeredményesebb történelmi képességüket: az önállóságot. Beleértve az erdélyi magyar politika teljes elbizonytalanodását is mostanában. Háló kell az önállósághoz, nem hal. Tehát minőségi oktatás, színvonalas kulturális élet, jól működő intézmények, erősödő önkormányzatok, további kisebbségi jogok. Ha pedig irodalmi példára van szükség, újra kell olvasni a Kós Károly-i Kiáltó szót. Több mint száz éve íródott, de majdnem minden benne van, amit nekünk, erdélyieknek illene tudni önmagunkról.
