Hat évtizeddel a Fidel Castro vezette forradalom után Kuba az összeomlás szélére került. A karibi ország súlyos energia- és gazdasági válsággal küzd. A villamosenergia-hálózat 2026 augusztus elején ismét teljesen összeomlott, miután a leromlott műszaki állapotú erőművek és távvezetékek rendszere újra leállt, sötétbe borítva a szigetországot. A helyzetet tovább élezi az Egyesült Államokkal fennálló feszültség és az üzemanyaghiány. Egyes elemzők szerint az egykori szocialista világ előretolt bástyája a rendszerváltás küszöbére érkezett.
A mostani állapotok jó negyvenéves emléket hívnak elő belőlem, amikor tudósítóként éltem a szigetországban. Egy vezető kubai politikussal folytatott – ron con colával (rumos kólával) felpezsdített – beszélgetés folyamán a partner így ütötte el akadékoskodásomat: mi itt élünk az imperializmus torkában, életünk árán is megvédjük a szocialista világrendszert. A ti dolgotok pedig, hogy etessetek minket.
A rumos kóla inkább csak a bátorságot hívta elő a beszélgetőpartnerből (a companerók nem szoktak ilyen nyíltan beszélni), a lényeget illetően viszont fején találta a szöget.
Kuba stratégiája pontosan ez volt: előretolt bástyaként dacolni az Egyesült Államokkal, miközben a hátországot – élelem, olaj, korszerű ipari létesítmények – a szocialista tábor biztosítja. Ez a politika, ha döcögve is, évtizedeken át mozgásban tartotta a karibi országot.
Az első komolyabb kátyút a ’90-es évek európai rendszerváltása, főleg a Szovjetunió szétesése jelentette. Onnantól kezdve elmaradt a nagyvonalú szovjet segítség, de ha cammogva is, a kocsi mégis haladt. A költségvetésben támadt jókora lyukakat valamelyest még betömködte a turizmus. Aztán beütött a Covid, elmaradtak a turisták, Kuba pedig kilátástalan gazdasági válságba süllyedt. De a nélkülözéshez szokott lakosság még ezt a helyzetet is elviselte. A végpontot az jelentette, hogy Trump elnök idén januárban lerohanta az eddig olajat biztosító Venezuelát, s kijelentette: Kuba lesz a következő. A döntő csapás ugyan – alighanem a váratlanul beütött iráni válságnak köszönhetően – egyelőre elmaradt, a gazdasági válság azonban így is a tönk szélére sodorta az országot.
A legfájóbb pont a szubtrópusi állam lakossága számára az energiahálózat és az infrastruktúra összeomlása volt. A kubai nyári meleg légkondicionálás nélkül szinte elviselhetetlen. Az áramszünetek idején pedig a hűtőszekrények pillanatok alatt leolvadtak, és nem működtek a vízművek sem. Kuba idén nyáron soha nem látott gazdasági és energiaválságba süllyedt. Az országos energiahálózat előbb júliusban, majd augusztus elején teljes áramkimaradást szenvedett. Az ok régóta ismert volt: az elöregedett távvezeték-hálózat s az amortizálódott erőművek mostanáig bírták a terhelést. Az országot sújtó olajembargó szigorú mennyiségi korlátozásokra szorította a vezetést. Kilométeres sorok torlódtak fel a benzinkutaknál, s az üzemanyaghiány miatt a nemzetközi légitársaságok leállították kubai járataikat. Ezzel a turizmusnak is befellegzett.
Nehéz képletesebb elemzését látni a súlyos válságnak annál, mint amit Silvia Pedraza professzor, a Michigani Egyetem latin-amerikanistája festett fel egy minapi interjúban. Az egyetemi oktató elmondta: napjainkban egyetlen exportcikke maradt Kubának, a gyógyszer. Az ország egykori exportterméke, a cukor ma hiánycikk, mivel elmaradtak a cukorgyárak karbantartási és felújítási munkálatai. Maradt tehát a gyógyszerexport, ami viszont súlyos belső hiányt okozott, kiürültek a hazai patikák.
Arra a kérdésre, hogy a gazdasági válság mellett miért vált ennyire látványossá a politikai krízis, a professzor így válaszolt: a Fidel Castro karizmájára és messianizmusára épülő kubai politika a vezető halálával összeomlott. A misszió ettől kezdve öccsére, Raúl Castróra szállt, aki Fidel életében a második számú vezető volt, a hadsereget irányította. Raúl azonban híján volt annak a vezetői karizmának, amely elhitette a lakossággal, hogy az élet pillanatnyilag ugyan nehéz, de a fényes jövő még előttük áll. Fidelnek elhitték, Raúlnak már nem. Pedig az immár 95 éves fiatalabb fivér megpróbálkozott némi gazdasági és piaci reformok bevezetésével. Az ő nevéhez fűződik a kisvállalkozások beindítása, amelynek során a társvállalkozó külföldre emigrált kubai is lehetett. Ugyancsak ő engedélyezte a kínai technikai segítséggel létesülő napelemrendszer kiépítését, amely nélkül ma már teljes sötétségben élne az ország.
Raúl idős kora miatt formálisan visszavonult az ország vezetői posztjáról, s Miguel Díaz-Canelt jelölte utódjául az elnöki poszton. Díaz-Canel azonban teljességgel nélkülözi a forradalmár-vezér nimbuszát, s híján van a vezetői karizmának is. Ráadásul Raúl kénytelen elviselni az amerikaiak részéről meg-megújuló, személye ellen irányuló nyomást. A közelmúltban egy amerikai bíróságon vádat emeltek ellene, azt állítván, hogy felelősség terheli a Miami székhelyű Hermanos al Rescate (Testvérek a Megmentésért) nevű csoport által üzemeltetett két kisrepülőgép 1996-os lelövéséért. Raúl Castro az idő tájt védelmi miniszter volt, s ő adhatott parancsot a Kuba felé tartó gépek lelövésére.
Elemzők szerint a humanitárius válsággal fenyegető krízist csak a venezuelaihoz hasonló módon lehet – rövid távon – megoldani. Washington most alkalmas személyt keres, akit vezető pozícióba emelhet, s akivel elkezdődhetnek a tárgyalások az Egyesült Államok és Kuba között. Aki hajlandó szabadon bocsájtani a politikai foglyokat, és képes – legalább korlátozott – gazdasági nyitást végrehajtani. Egyes sajtóhírek szerint Washington már meg is találta a keresett személyt, s titokban el is kezdődtek vele a kétoldalú megbeszélések.
Bármily különös, Kuba megmentője megint egy Castro lehet. A neve Oscar Pérez-Oliva Fraga, pillanatnyilag miniszterelnök-helyettes. Nem mellesleg Raúl Castro unokaöccse.
