A mesterséges intelligencia (MI) születésével és terjedésével kapcsolatban a Google elnöke azt állította, hogy az nagyobb hatású technológia, mint amit annak idején a tűz, majd később a villanyáram felfedezése betöltött. Vagy ahogyan Satya Nadella 2020-as könyvében olvashatjuk, az MI nem más, mint a rohanó (runtime) technológia korszaka, amely minden cselekvésünket befolyásol. De valójában mi ez a korszakos felfedezés? Legjobb, ha ez ügyben az egyik híres mamutcégéhez, az OpenAI-hoz fordulunk, mely szerint az MI egy nagyszabású projekt, magasan fejlett autonóm rendszer, amely az emberi tudat működésének egyes részleteiben felülmúlja az emberi teljesítményt.
Mint minden korszakos jelentőségű tudományos és ipari újdonság, első pillanatra ez is kiváltja a társadalmi lelkesedés magával ragadó érzését. Az emberi intelligencia digitális reprodukálása sok embert ámulatba ejt, és mámorító érzést vált ki bennük. A neves történész, Harari már odáig megy, hogy az MI két részre osztja az emberiséget: „emberistenekre” és „haszontalan tömegekre” – az emberiség ott áll az istenné válás küszöbén.
Ahogy egy hazai kommentárban olvashatjuk, az ember földi ideje felett nem Isten, hanem a gépek algoritmusa veszi át az irányítást. Ha van is túlzó megállapítás a fentiekben, az bizonyos, hogy az MI napjainkban a világ legnagyobb iparágává kezd válni, és az e témával összefüggő elvi és gyakorlati kérdések a társadalmi érdeklődés középpontjába kerülnek. Néhány példával élve, egyáltalán nem csodálkozhatunk a Pesti Színház 2025-ös bemutatóján, amelyben arról van szó, hogy egy humanoid képes-e szerelembe esni. A politika ugyancsak reagált az MI térhódítására. Magyarországon törvény is született a mesterséges intelligenciáról (Magyar Közlöny 2025/127). A dokumentum külön hangsúlyozza a gyermeki jogok védelmének, biztonságának fontosságát. Amiből joggal következtethetünk arra, hogy az MI pedagógiai probléma is. Felteszem, talán nem mindenki tudja, hogy a Veszprémi Egyetem féléves kurzust tart folyamatosan az MI-ről, a Pécsi Tudományegyetem Filozófia Doktori Iskolája keretén belül pedig új képzés indul „Bevezetés a mesterséges intelligencia filozófiájába” címmel. Végül hadd említsem, a témáról két tudományos konferenciát is rendeznek a napokban (Budapest: AI SUMMIT, Szegedi Akadémia: Az MI kihívásai).
Azt hiszem, érdemes néhány indító gondolatot röviden összefoglalnom az alábbiakban. Nyomban hangsúlyoznám álláspontom lényegét: az MI nem pusztán valamilyen szaktudományi (számítástudományi, idegfiziológiai, matematikai stb.) kérdés, és nem csak valamiféle magában álló technológia (ahogy sokan vélik), hanem olyan új képződmény, amely egyúttal komoly morális tartalommal is bír. Az MI világában – nyíltan vagy rejtve – ott működnek az erkölcsi természetű elvek, erények és értékek, amelyek feldolgozása, meglátásom szerint, ugyanolyan fontos, mint a fentebb említett szaktudományok szerepe. A morális vonatkozások megragadása elsősorban az etika és az ún. alkalmazott filozófia feladata, amelynek teljesítésével ma még nem lehetünk elégedettek. Különösen számottevő a lemaradásunk az MI és a felelősség összefüggésének feltárásában.
Ezúttal éppen a felelősség morális kategóriájára koncentrálnék. Azt a kérdést vizsgálom, hogy miként nyilvánulhat meg a felelősség kívánatos, egyszersmind szükséges elve, erénye, értéke az MI gyakorlati működésében?
Feltételezésem szerint legalább három szinten merülhet fel a felelős magatartás kritériuma. A/ filozófiai szempontjából, azaz a bölcselet milyen kihívással, kötelezettséggel nézhet szembe; B/ az MI főszereplői (kutatómérnökök, a digitális nagy fejlesztő cégek igazgatói, munkatársai, fejlesztő mérnökei) vajon készek és képesek-e felismerni és elfogadni a szűk szakmán túlmutató értékeket, legfőképp az erkölcsi szempontokat; C/ végül a felhasználók széles tömegei (a munkahelyeken, az iskolákban, a médiában dolgozók, a kommentelők, a politikában, közéletben részt vevők, általában a laikus MI-fogyasztók) hátukra tudják-e venni az egészséges, normális alkalmazkodás terhét?
A filozófia szerepe
Nyilvánvaló, a filozófiának kitüntetett szerepe és felelőssége van az MI-vel kapcsolatban. A filozófiatörténet bizonyítja, hogy minden korszakos tudományos felfedezés, az egész civilizációra kiható ipari-technikai forradalom elemi erejű igényt vált ki a mélyre hatoló változások egységes értelmezésére, valamiféle általánosan elfogadott elvek kidolgozására. Pontosan erre szolgál a filozófia. És ez napjainkban sincs máshogy: a filozófia nem maradhat csendben az MI-vel kapcsolatban. Reagálnia kell arra a gyökeres változásra, amelyet az MI jelent vagy fog jelenteni. Ráadásul a mai filozófiának sokkal nehezebb a dolga, mint volt bármikor. Ugyanis a digitális forradalom (melynek része az MI) egyrészt minden eddigi ütemnél gyorsabban és nagyságrendekkel nagyobb információs adatbázissal zajlik, másrészt egy soha nem tapasztalt világ születik: a természetes entitás mellett létrejön a mesterséges intelligencia világa. Vagyis napjaink filozófiája alapvetően egy másik létforma dilemmáival kénytelen szembesülnie: azokra kellene meggyőző válaszokat kidolgoznia, még hozzá a lehető leggyorsabban.
Ha igaz Marvin Minsky meghökkentő állítása, hogy az amerikai Daniel Dennett korunk egyetlen filozófusa, aki valamennyire érti az MI-t, akkor alaposan magába nézhet az egész filozófiai szakma. De akárhogy is van, a filozófia, minden biztató kísérlet mellett, súlyos adósságot halmozott fel. Ismereteim szerint manapság kevés olyan bölcselő akad, aki szisztematikusan, a legmélyebb szinten és nagy hatással kutatná az MI jelenségét. Holott egy új világkép-értelmezés kialakítására szemünk láttára jön létre társadalmi szükséglet.
A bölcselet ma ott tart, hogy még keresi az alapvető kérdéseket, amelyeket mindenképp fel kell tennie. Például: vajon a munka elveszíti-e korábbi ontológiai státuszát az MI-korában? Uralkodhat-e az ember a gépek fölött, avagy az ember kerül alávetett helyzetbe? S ha az utóbbi eset következik be, az az emberi létezés végleges megszűnéséhez vezet-e? A tudat marad-e a legmagasabb rendű entitás? Lehet-e végső határa a mesterséges intelligencia fejlődésének? Mi történik az MI-korszakában a szabadsággal, a tulajdonnal, az elidegenedéssel, az identitással? Az MI hogyan hat ki a háborúk jövőbeli alakulására? Mit tud kezdeni az ember a felelősség- és lelkiismeret-tudattal? Egyáltalában miért létezünk mi, emberek az MI korszakában: marad-e a jövőben az embernek valamilyen értelme és jelentősége? Az ilyen és hasonló alapvető kérdések vizsgálatáért felelős a filozófia, és ez a kötelezettsége semmi mással nem pótolható.
Az MI-fejlesztők dilemmája
Sajnos a felelősség kérdése háttérbe szorul a fejlesztő cégvezetők és mérnökök tudatában, többnyire megelégszenek a szakmai feladatok vállalásával vagy csupán különféle lózungokat, lapos, semmitmondó kijelentéseket tesznek a morálról lelkiismeretük megnyugtatására.
Példamutató Geoffrey Hinton (akit egyébiránt az MI atyjának tekintenek) önkritikus felismerése, miszerint a politika és a nagy MI-cégek irányítóit a profit hozama jobban izgatja, mint holmi morális elv – mondjuk, mint az üzleti tisztesség és a felelősség az MI által előidézett negatív következményekért. Azonban Hinton önkritikája csak kivétel. A nagy mamutcégek belső világa arról árulkodik, hogy kicsinyes jellemek, emberi gyarlóságok, önző érdekek vezérlik a tulajdonosokat, igazgatókat, a fejlesztő mérnököket. Egy Amerikában megjelent könyvből (Karen Hao: Az AI birodalma, 2026) sok mindent megtudhatunk arról, hogy például az OpenAI hogyan működik belülről. Csak egy konkrét esetleírásra hívnám itt fel a figyelmet. Kenya a tipikus példája a kizsákmányoló munkaerőformává vált a ChatGPT megalkotása felé vezető úton. Nairobiben számos külföldi techcég telepített munkaerőbázisokat, és a kenyai adatfeldolgozók a legocsmányabb munkákat voltak kénytelenek végezni minimális bérekért, sőt olykor még azt sem kapták meg. Elmaradt a dolgozóknak kijáró emberi méltóság a cégek féktelen hatalomvágya és határtalan mohósága miatt. A dolgozóknak fogalmuk sem volt arról, hogy kinek és miért végzik az öngyilkosságokat, a lefejezéseket mutató felvételek mechanikus adatgyűjtését. Ráadásul úgy, hogy a titoktartási szerződések miatt teljes tudatlanságban dolgoztak.
Ilyen példák a végtelenségig sorolhatóak. Ezért általánosan kijelenthető: az MI-cégekben a kétségtelenül születő pozitív eredmények, sikerek mellett, szép csendben megtörténik a tudományos ambíció átalakulása agresszív és pénz által hajszolt ideológiává. Másként fogalmazva: hajba kap az érdek és a morál.
És ebben vastagon benne van a cégek felelőtlensége. Az MI-hez ez a sötét folt is hozzátartozik. Nem vagyok biztos abban, hogy ki tud alakulni az egyöntetű és valóban hatékony felelősségvállalás az MI irányítói köreiben. Bár ne lenne igazam!
A saját felelősségünk
Látnunk kell, hogy az MI-hez való felelős hozzáállás nemcsak a nagy techcégek, a fejlesztők és a filozófusok ügye, hanem a digitális fogyasztók széles táborának, a laikus felhasználók tömegének is morális kötelezettsége. Mondhatjuk, kis túlzással, mindnyájunk dolga. A felelősséget felvállalni lehet személyeknek, meghatározott csoportoknak (például egyes szakmáknak), ami dicséretes dolog. Ám csak akkor van mély értelme és valós igazsága, ha közösen birtokoljuk ezt a morális készséget és képességet. Vagyis nekünk, laikus embereknek, magunknak is fel kell mutatni azt az értéket, hogy felelősen tudunk viszonyulni az MI-hez. Mindez számunkra fölöttébb nagy kihívás. Ugyan készek vagyunk az MI áldásos jótéteményeit élvezni, de arra már kevésbé gondolunk, hogy mi magunk is tartozunk valamilyen felelősséggel. S ha felismerjük, akkor meg, sajnos, még kevesebben tudjuk gyakorolni. Az MI-t nekünk is tanulni kell! Nemcsak annyiban, hogy az MI minimális technikai működését ajánlatos elsajátítanunk, hanem abból a szempontból (ez a fontosabb) is, hogy lépjünk vele sajátos viszonyba. Kívánatos valamiféle társas viszonyt kialakítani, ami jelentse azt, hogy tegyünk különbséget a virtuális világ (benne maga az MI) és a természetes valóság között, és ez utóbbi világ, tehát a valós élet tényei és megtapasztalásai felől közelítsünk az MI-hez, és abból táplálkozva fogalmazzuk meg szempontjainkat, céljainkat, kérdéseinket, ami által befolyásoljuk, valójában tanítjuk a gép működését – a társkapcsolat ebben az esetben kölcsönös viszonnyá alakul. Ez lesz a mi igazi felelősségünk.
