Képzeljünk el egy embert, aki úgy néz ki, mint a dédnagypapám. Úgy mozog, olyanok a gesztusai, a mimikája – csak mondjuk a dédnagypapám ritkán hordott szegecselt, fekete bőrruhát a hozzá való, ugyancsak bőrből készült sapkával, lovaglóostorral (erős eufemizmus) és a minden testfelületet beborító tetoválásokkal. Rob Halford viszont hordott, sőt ma is hord, igaz, ő még „csak” 75 éves, ellentétben a jó húsz esztendővel idősebb fenti felmenővel. Csak hát ugye nagyon nem mindegy, hogy ki mivel töltötte a megelőző évtizedeket – Rob Halford például azzal, hogy a Judas Priestben énekelt, és az adott műfajban az éveket nyugodtan számolhatjuk másfeles szorzóval.
Szóval képzeljük el, ahogy csoszogva közlekedik a színpadon – az ember legszívesebben odaszaladna hozzá egy járókerettel –, miközben két gitár meg egy basszus dübörög mellette, a háta mögött kalapál a dob, száll a füst, villognak a reflektorok, ő pedig énekel (sikolt, üvölt, kinek hogy tetszik), nagyjából ugyanazokon a hangokon és abszolút ugyanazokat a dalokat, mint a 80-as években.
Az a szó, hogy szürreális, nem is írja le megfelelően az előadást – aminél már csak az valószínűtlenebb, hogy a gitár fiatalosan virtuóz, a dob pontos, az énekhang tiszta, miközben öt személyre elosztva nagyjából 350 év mozog előttünk. Apropó, mozgás: a „gitáros még tud mozogni” kijelentés csikókorunkban még azt jelentette, hogy valaki gitározás közben felszántja a színpadot, felmászik a világításra, beugrik a közönség közé stb. – a Judas Priestben viszont szó szerint értendő. De ez nem von le semmit a produkció élvezeti értékéből, sőt:
a néző/hallgató kifejezetten megtisztelve érzi magát, hogy ezek a roskatag rockmonstrumok az ő kedvéért újra és újra összekalapálják magukat egy-egy estére vagy (mint most is) egy egész turnéra.
A zenekar abban az évben alakult, amikor születtem (nem tegnap). Gyakorlatilag már a fél évszázados jubileumukat is rég elfelejtették. Csak hogy legyen valami viszonyítási alapunk: az Iron Maiden egykor a Judas Priest előzenekara (!) volt. Szóval aki nézi és hallgatja őket, egy darabka élő rocktörténelmet is lát. Könnyen lehet, hogy utoljára (bár ha felidézzük, hogy mondjuk a hasonló korú, punkzenében utazó Exploitednek eddig csak Győrben három búcsúkoncertje volt, rögtön az is felmerül, hogy hátha mégsem).
Mindenesetre menet közben nem volt búcsúkoncerti a hangulat, bár olyan emlékidéző dallamok csendültek fel az életműből, mint a Breaking the Law (az a Pokolgép-koncert a csepeli vasmunkás-majálison, ahol először hallottuk élőben, és ahol úgy szálltak a sörösüvegek a levegőben, mint rajzáskor a cserebogarak…), a The Sentinel, a Turbo Lover (ma már hihetetlen, de volt olyan hét, amikor mindennap leadta a Kossuth rádió) vagy a Painkiller.
Az összeállítás eléggé Best of volt, kicsit azért a kényelemre hangolva, de feltűnésmentesen.
Az agg Halford sokszor elvonult pihenni (talán egy oxigénsátorba), de közben a zene(kar) nem állt le, a főhős pedig azzal színesítette az estet, hogy a dobogó legváratlanabb sarkaiból tipegett elő, olyan hangokat énekelve közben, mintha az elmúlt – mondjuk – 50 év meg sem történt volna.
Összességében az idei esztendő eddigi második legjobb koncertje volt, egy olyan mezőnyben, ahol a megosztott első hely a két júniusi Metallicáé – ezt a teljesítményt a mai zenei világban bárki büszkén a kalapja mellé tűzné, akkor is (vagy akkor pláne), ha 57 éve zakatol már a pályán.
