A Csak bejjebb, Jancsikám! nyílt őszinteséggel, totális természetességgel beszél az erotikáról. Gyakran telivér káromkodással. Élvezettel, humorral, örömteli szóáradattal. Tabutémákat döntöget. Olyasmikről szól, amikről nem szokás, akár két ember között sem nagyon, nemhogy nyilvánosan. Amúgy a színpadon lévő két színész sem beszél egymással. Nincsenek közös jeleneteik. Nem játsszák el a szituációkat. Felénk fordulva, felváltva mondják a magukét, illetve a Vajda Mária Hol a világ közepe? című néprajzi gyűjtéséből kiemelt történeteket.
Vajda Mária Balmazújvárosban és környékén nyitotta meg úgy az embereket, hogy meglepő őszinteséggel beszéltek a szexuális életükről, beleértve a félrelépéseiket is. Hogy ezt-azt-amazt hogyan élvezték, vagy éppen nem. Egyéjszakás kalandokról is szó van. Meg arról szintén, amikor a szeretkezés inkább házastársi kötelezettség, mint öröm.
Molnár László színész, rendező történetesen Balmazújvárosban született. Egyetemistaként olvasta ezeket a szövegeket. Maga is tapasztalta, hogy akár az árokparton ücsörögve az egyik férfi átkiabált a másiknak, hogy „Megcsináltad már ma az asszonyt?”. Vidéken ez azért nyíltabban ment, mint a városokban. Vajda idősektől gyűjtött, olyanoktól, akik a két világháború között voltak fiatalok. Némelyiküknek igencsak megeredt a nyelve. A belőlük áradó szógörgetegek élőbeszédszerűen, fölöttébb szemléletesen bekerültek a leírt szövegekbe is. Ezek tetszettek meg Molnárnak. Bevitt belőlük órára a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is. Ezt az osztályfőnöke, Zsámbéki Gábor is annyira figyelemre méltónak találta, hogy azt mondta, csináljon belőlük egy egész előadást. Először szabódott, nehezen tudta elképzelni, ám Zsámbéki kötötte az ebet a karóhoz. Így aztán a szófogadó és nyilván lelkes színinövendék kiválogatta a szövegeket, és színpadon jól mondhatóvá tette őket. Maga mellé vette osztálytársnőjét, Huszárik Katát, és rendezni is kezdte saját magukat. A bemutatót több mint 30 éve, 1996. február 1-jén tartották a Katona József Színház Kamrájában. Kiadós, hosszú-hosszú ideig tartó sikerrel.
Volt kritikus is, aki főleg csak a pajzán viccgyűjteményt vette észre benne. Úgy érezte, „elszabadul a ló”, a közönség a szexuális élet különböző stádiumainak nagyon is egyértelmű megnevezésein és az erőteljesen szókimondó kifejezéseken, trágárságokon nevet.
Most, hogy a produkciót ennyi idő után Molnár színházi otthonában, a szolnoki Szigligeti Színházban felújították, és Peremartoni Krisztina a Szemle Plusz versenyprogramjába beválogatta, így Budapesten is látható volt a Kristály Színtérben, végképp ellenőrizhető, hogy közel sem csak erről van szó. Persze lehet úgy gondolni, hogy színpadon nem kellene többször elmondani a pina szót. De hát olyasmiről beszélnek, aminek ez bizony a középpontjában van. Másrészt mondanak rá még legalább tíz szóvariánst, egyik találóbb, mint a másik, némelyik játékos, ironikus, vagy egyenesen bájos, és azt bizonyítja, amit persze eddig is tudtunk, hogy milyen gazdag a magyar nyelv. Bár azt nem biztos, hogy tudjuk, milyen gazdag a népi nyelv.
Persze ha valaki akarja, lehet könnyed standup előadásnak felfogni az estet, de temérdek fájdalom, keserűség, csalódottság, szemérmesség is van benne. Abban, hogy elmondják, a látástól vakulásig való munka mellett nem adódik más öröm, csak az, ha „összebújnak”, akár egy élet keserűsége is benne lehet. A paraszti sors kutyakeménysége.
És ha netán ebben sincs öröm, akarva-akaratlanul arról is beszélnek, hogy elrontották az életüket. Ez tán akkor is kiérződik, ha a férfi arról regél, hogy a parasztbálon megtörtént egyéjszakás kaland után évtizedek múlva is visszasóvárog arra az élményre.
Ebben a világban amúgy valós és átvitt értelemben egyaránt a férfi van felül, a nő inkább alkalmazkodik, bár csalódottságában, dühében ő is jócskán képes odamondogatni. Az előadásban egyikük mindig ül, a másikuk mondja a magáét. Mögöttük Horgas Péter díszlete, magasra nyúló nádas. Elképzelhetjük, mi minden zajlott benne, ahogy a széna-, szalmakazlakban szintúgy; filmekben, népszínművekben bőven láthatunk példát ilyesmikre. Huszárikon fejkendő is jelzi parasztasszony voltát. Aki éppen hallgatagon ül, a beszédes mimikájával is reagál arra, ami elhangzik.
Ahogy belép a terembe, Molnárból már ömlik a szó. Azon nyomban felveszi a kontaktust a közönséggel. Szemez egyes tagjaival. Kijön a széksorok közé, és meg-megszólít egy-egy nézőt. Képes őt hosszan fixírozni. Jól érzékeli, ki van benne a csínyben. Vannak, akik frappánsan válaszolnak neki, és ezzel még tapsot is aratnak. A megszokottnál is impulzívabb összjáték ez a színészek és a nézők között. Nyilván adódtak kellemetlen helyzetek, ha prűdek ültek a nézőtéren, akik felháborodva néztek maguk elé, vagy netán ki is mentek.
Ez valóban egy határátlépő produkció, de a színészek pontosan érzik, meddig lehet elmenni, és mi az a határ, amit már tényleg nem szabad átlépni. Főleg Molnár időnként olyan, mintha vásári komédiás lenne, de ez jó, mert árad a humora, másrészt nem véletlen, hogy a komédiák és főleg a bohózatok jelentős része a szexualitás, a megcsalás, annak elhazudása és esetleg mégiscsak a másik fél számára kiderülése körül forog, ha nem is feltétlenül ennyire szókimondóan.
A Kristály Színtér közönsége tudta, mire váltott jegyet, hamar elkezdte venni a lapot, aztán mindjobban belemelegedett. A jókora nevetések közepette adódtak nagy, mély, együttérző csendek, vagy éppen meglepetések is, hogy még erről-arról-amarról is mernek beszélni, és ezt-azt-amazt, így-úgy, meg amúgy csinálják. Hogy stílszerű legyek, a színészeknek van vér a „pucájukban”. Ahogy rájuk reagálnak, a nézőknek is van.
A vége felé eljut az este egészen az öregkorig. Eljutott harminc esztendővel ezelőtt is. Akkor azért fiataloktól előadva némiképp máshogyan hatott. Most már a színészek számára is itt az előszele az öregségnek. Mintha kicsit ők is beleborzonganának, amikor arról esik szó, hogy mi történik úgy 90 éves kor körül. Hogy nem feltétlenül szűnik meg a vágy. De hát ugye a képesség már meglehetősen kérdéses. Nevetünk ezen is, ám azért ez mégiscsak lúdbőröztető. Ha úgy tetszik, az élet egyik kikerülhetetlen igazságtalansága.
Miközben mások szövegeit mondják, átvitt értelemben Huszárik és Molnár is lemeztelenedik. Valósággal összeforrtak velük ezek a mondatok, tulajdonképpen végigkísérték eddigi életüket. Az előadás intenzitása egyáltalán nem lankadt, éppen ellenkezőleg, beérett, mint a jó bor. Tulajdonképpen 90 évesen is előadhatják. De megnézném!!!
