A magyar társadalom valójában hálás lehet a Fidesznek: Orbánéknak köszönhetően anélkül próbálhattuk ki a Huxitot, hogy valóban visszavonhatatlan dolgok történtek volna.
Hogy ez mennyit jelent, ahhoz érdemes megnézni, hova jutott a kilépés óta a brit gazdaság. (Nagyjából ugyanoda egyébként, mint a magyar – például mindkét ország hasonló kamattal juthat nemzetközi forrásokhoz –, csak nekik esélyük sincs rá, hogy a helyzetük belátható időn belül javuljon, nekünk meg legalább a sanszunk megvan.)
Hogy miből maradtunk ki, miközben ezerrel száguldottunk a tajgák felé, és a rezsim megpróbált valamiféle posztszovjet banánköztársaságot farigcsálni a keleti blokk egykori éltanulójából, azt viszonylag egyszerű összefoglalni: mindenekelőtt sok-sok pénzből.
Teljesebb a kép, ha azt mondjuk, hogy ami jó volt – vagy jó lehetett volna –, abból nagyrészt kihagytak abban az időszakban, azaz úgy 2022-től, amikor Magyarország a gyakorlatban nem volt része az európai együttműködésnek. Ismerjük az érveket, amelyekkel megpróbálják alátámasztani, hogy így is megérte – csak éppen a tények mást mondanak.
Migráció? Miközben a verbális határvédelem hézagmentesen zárt, nagyjából ugyanúgy alakult minden folyamat, ahogyan a NER nélkül is alakult volna. A Józsefvárosban például kialakult egy kisebb indiai-pakisztáni negyed, a körúti vendéglátást átvették a törökök, a kiskereskedelmet a kínaiak, a futárbizniszt a Fülöp-szigetiek. A kelet-magyarországi magyarok Romániába mentek (legalábbis dolgozni, de sokan lakni is), a szigetköziek Szlovákiába, a nyugati határszéliek Ausztriába.
„Rezsicsökkentés”? Az előző kormány 2013-ban elkaszálta az okos mérés-okos hálózat programot (uniós pénzből ment volna amúgy), mert Rogán Antal jobb ötletnek vélte a rezsiharcot. Másfél évtizedig nem történt semmilyen hálózatfejlesztés, a lakossággal pedig elhitették, hogy az energia mindörökké fix áron lesz, korlátlanul. Az eredményt legkésőbb az augusztusi paksi krízis idején mindenki láthatta.
Az okos mérés azért lehetne hatékony ellenszer, mert a létező európai minták alapján tartozna hozzá egy dinamikus tarifastruktúra is: akkor lenne nagyon olcsó az áram, amikor sok van belőle a hálózaton, és mint kiderült, a magyarok nagyon is hajlandóak időben átrendezni a fogyasztásukat, ha értelmesen elmagyarázzák nekik, hogy ez miért jó.
Háború? Bő négy hónap telt már el a kormányváltás óta, és „Brüsszel” azóta sem kényszerített hadba minket Ukrajna oldalán, szóval emiatt igazán fölösleges volt kardozni velük éveken át. Nemváltó óvodások, rovarevés, a mohamedán vallás kötelező felvétele stb. – ezek még az előzőeknél is nagyobb butaságok voltak (és akkor még nagyon illedelmesen fogalmaztunk).
Egyszóval sikerült a semmiért kiiratkoznunk az európai integrációból, szerencsére csak átmenetileg.
Most éppen visszafelé araszolunk ugyanazon az úton, de már látszik, hogy ez az utazás sem lesz zökkenőmentes. Egyrészt nem ugyanoda térnénk vissza – a kontinens is változott közben, meg mi sem ugyanazok vagyunk már –, másrészt a 4/8/16 év alatt felhalmozott gyanakvást és (részben kölcsönös) sérelmeket nem feltétlenül lehet ennél rövidebb idő alatt eliminálni.
Talán meglepő, de valószínűleg a pénzcsapok megnyitását lehet a leggyorsabban elintézni: minden ellenkező híreszteléssel szemben csak annyi kell(ett) hozzá, hogy véget érjen a kormányzatilag szervezett fosztogatás.
A többit meg már ismerjük, hiszen egyszer, negyedszázaddal ezelőtt már végigcsináltuk az integrációs procedúrát. A közben eltelt időt, ha mondjuk Lengyelország a vonatkoztatási pont, nagyjából oda is adtuk az ördögnek.