– A mai gyerekeknél több nehézség rakódik egymásra, ezért biztosan nem vezethetők vissza a mentális nehézségek egyetlen okra – mutat rá egy nyugtalanító helyzetre Szigeti Réka egészségfejlesztő szakpszichológus, a Sulinyugi szakmai vezetője, a Nyugi Alapítvány kuratóriumi elnöke. – Két dolgot emelnék ki, amelyek talán jól összefoglalják ezt: a túlzott ingereket és nyomást, miközben kevesebb az önállóság, a kompetencia megélésének lehetősége és az a társas háló, amire támaszkodni lehetne.
Az iskola és a tanulmányok szerepének növekedésével a teljesítményelvárások is erősödtek, a szülők részéről is, és ezek közvetlenül is áttevődhetnek a gyerekekre.
De ez nemcsak családi, hanem társadalmi szinten is megjelenik. A közösségi médiában ráadásul folyamatosan a tökéletességgel találkozunk: nemcsak a külső megjelenés, hanem a munkák, a keresetek, a tanulmányi eredmények, az életmód tekintetében is azt látjuk, hogy mindenki más élete „jobban sikerül”. És ezek az üzenetek akkor hatással vannak ránk érzelmileg, ha pontosan tudjuk, hogy nem igazak.
Minderről az SNI Suli egy a közelmúltban összeállított hírleveléből értesültünk: ugyan a kiégés jelenségét általában a túlhajszolt felnőttekhez társítjuk, ezzel szemben ez ma már kisiskolás korban is megmutatkozik, a magyar középiskolások 25-30 százalékát érinti, a végzős lányok körében még ennél is magasabb az arány.
Nem bírja tovább, kiborul
A kiégésnek gyerekkorban is hasonló az „arca”, mint felnőttkorban, mutat rá az intő jelekre Szigeti Réka. Az érzelmi kimerültség – „semmi erőm semmihez” – mellett megjelenhet egyfajta érzelmi távolságtartás, ami az iskolával szembeni cinikus vagy közömbös hozzáállásban is megmutatkozhat: „Semminek nincs semmi értelme, főleg nem az iskolának és a tantárgyaknak.” Csökkenhet a hatékonyságérzés: a gyerek egyre kevésbé érzi magát kompetensnek, sikeresnek abban, amit csinál: „Úgysem vagyok jó ebben.”
A mindennapokban ennek jelei lehetnek például az ingerlékenység, a gyakoribb kiborulás, a koncentráció nehézsége, az érdeklődés elvesztése olyan dolgok iránt is, amelyeket korábban szeretett, vagy az egyre több testi panasz – például fejfájás, hasfájás, alvási nehézség.
Fontos azonban, teszi hozzá, hogy a kamaszkori ingerlékenységet, kritikusságot vagy fáradtságot önmagában ne tekintsük a kiégés jelének. Ilyenkor elsősorban azt érdemes figyelni, hogy tartós és visszatérő mintázatot mutat-e a változás, megváltozik-e a gyerek működése, és romlik-e az iskolai vagy a mindennapi életben való működőképessége.
A stressz rossz, a kihívás jó
Szigeti Réka magyar kutatásokat idéz, melyek az iskolai kiégés kapcsán arra is utalnak, hogy nem önmagában a teljesítményelvárások nagysága a döntő, hanem az, hogy ezek milyen arányban állnak a kontrollal és a támogatással. Lesarkítva: nem feltétlenül egy „versenyiskolai” környezet vezet nagyobb valószínűséggel kiégéshez, ha a magas elvárásokat ellensúlyozza, hogy a diákoknak vannak választási lehetőségeik, bevonják őket az iskola életébe, választhatnak számukra érdekes tevékenységeket, értékelik az erőfeszítéseiket, és olyan tanári, illetve diákközösség veszi őket körül, amelynek valódi megtartó ereje van. Vagyis a serpenyő egyik oldalán ott van a befektetett energia és a teljesítményelvárás, a másikon pedig a kontroll, a kompetencia megélése, az elismerés és a társas támogatás. A fiatalok terhelését nem feltétlenül az dönti el, mennyi van az első serpenyőben, hanem az is, hogy mi kerül a másikba.
Belátható tehát, hogy változásokra lenne szükség az oktatásban ahhoz, hogy a gyerekek, fiatalok ne stresszként éljék meg az iskolai éveiket. Ám Szigeti Réka kihangsúlyozza: nem az a cél, hogy az iskolából minden stresszt eltüntessünk. A kihívásokra szükségünk van, ezekből tanulunk és fejlődünk. Inkább azt kellene elérni, hogy a stressz kezelhető kihívásként, ne pedig folyamatos fenyegetésként legyen jelen. Ehhez fontos lenne az olyan hibázási kultúra, amelyben a hiba nem a gyerek értékéről vagy képességeiről szóló ítélet, hanem a tanulási folyamat természetes része.
A gyerekeknek legyen valódi beleszólásuk a saját életükbe: dönthessenek bizonyos kérdésekben, legyenek választási lehetőségeik, és megtapasztalhassák, hogy van hatásuk arra, ami velük történik.
Olyan osztályokra és iskolákra van szükség, ahol a gyerek nem egyedül küzd a teljesítményével, hanem van kapcsolódása, helye és lehetősége segítséget kérni. Mindez nem választható el a pedagógusok jóllététől illetve az iskola vezetésétől. Ami a tantestületben működik, annak az osztályteremben is meg kell jelennie. Ha a pedagógus olyan légkörben dolgozik, ahol lehet kérdezni, hibázni, segítséget kérni, és valóban bevonják az őt érintő döntésekbe, könnyebben tud ugyanezt a biztonságot megteremteni a gyerekek számára is. Ezért a pedagógus saját jólléte tulajdonképpen egyfajta nulladik lépés.
Mi vagyunk a minta
Egy serdülőnek rendszeresen 8-10 óra alvásra lenne szüksége, mégis nagyon sok fiatal ennél kevesebbet alszik. Ha ehhez hozzávesszük a teljesítménykényszert, a folyamatos online jelenlétet és a szabad, kötetlen együttlét csökkenését, könnyen létrejön egy olyan életforma, amelyben sok az inger és a teljesítmény, de kevés a valódi regeneráció. Ha a gyerekkori kiégés okainak természetét kutatjuk, nem lehet csak egyetlen elemet kiemelni. A sok-sok inger, az állandó elérhetőség komoly terhelést jelenthet, ugyanakkor fontos, hogy a közösségi média önmagában nem magyarázza a fiatalok mentális problémáit, emeli ki a pszichológus. Egészen más lehet a hatása annak, ha valaki órákon át értelmetlenül görget, miközben a szorongása elől menekül, mint ha például diákbizottságot szervez online, vagy a barátaival játszik, vagy egy beadandón dolgozik.
A gyerekeknek akkor is, amikor már serdülnek és kezdenek leválni a szülőkről, elsősorban kapcsolódásra van szükségük, és arra az élményre, hogy akkor is mellettük állunk, ha éppen nem teljesítenek jól. Talán az egyik legfontosabb, hogy ne csak azt kérdezzük: „Hányast kaptál?”, hanem azt is: „Hogy voltál ma? Hogy érzed magad ebben az egészben?” A családi hatásokkal kapcsolatban a szakember példaként hozza fel azt a paradoxont, mely szerint azzal is csökkenthetjük a gyerekek stressztűrő képességét, ha túlságosan „kipárnázzuk” az életüket. Ha már kis kortól nem vonjuk be őket a házimunkába, utánuk visszük az otthon hagyott tesi felszerelést, vagy ahelyett, hogy fokozatosan megtanulnának önállóan közlekedni, folyamatosan taxi-funkciót töltünk be mellettük, akkor egyrészt kevesebb lehetőségük van megtapasztalni az életkoruknak megfelelő, természetes kihívásokat és az ezek leküzdésével járó sikerélményt, másrészt ritkábban élhetik meg az önálló teljesítések után kialakuló kompetencia- és én-hatékonyságérzést: azt az élményt, hogy „meg tudom csinálni egyedül is”.
A szülő azzal is sokat tehet, ha komolyan veszi a fáradtságot, és tudatosan védi az alvás, a rendszeres étkezés, a mozgás és a szabad, kötetlen idő helyét a mindennapokban. Fontos mérlegelni, és inkább kihúzni néhány plusz órát a gyerekünk életéből, mint újabb és újabb programokkal teletömni a naptárát.
Ugyanilyen fontosak a családi digitális szabályok: nem feltétlenül a tiltás a cél, hanem hogy legyenek olyan időszakok, amikor mindenki le tudja tenni a telefont, offline lehet, és valóban regenerálódhat.
Közben érdemes teret adni az életkornak megfelelő önállóságnak is: hogy a gyerek dönthessen, vállalhasson felelősséget, hibázhasson, és megtapasztalhassa, hogy képes megoldani dolgokat. És ami talán a legfontosabb: a szülő saját működése is meghatározó minta. Egy gyereknek nehéz kiegyensúlyozottan megélni az iskolai éveket, ha a családi mindennapokat is folyamatos túlterhelés jellemzi. Ha azt látja, hogy a szülő állandóan rohan, nem pihen, mindig elérhető, és a teljesítményét azonosítja a saját értékével, ezt tanulja meg normális működésként.
Egy nyugis este
A Sulinyugiban nem egyetlen „csodamódszert” tanítanak, hanem több, bizonyítottan hatékony stresszkezelési eszközt mutatnak meg a gyerekeknek. A jelenleg közel 150 aktív szakmai önkéntesből álló csapatuk segítségével már több mint 50 000 gyerekhez jutottak el országszerte. Néhány bizonyítottan hatékony technika minden alapfoglalkozáson helyet kap, ilyen például a hasi légzés vagy a progresszív relaxáció. Nemcsak technikákat adnak a kezükbe, hanem azt az élményt is, hogy van ráhatásuk arra, hogyan érzik magukat. Ezt a mottójuk is jól összefoglalja: „Te vagy a tested kapitánya.” Ezt a szemléletet viszik tovább a Sulinyugi első Recharge Night eseményén, amelyet 2026. szeptember 18-án rendeznek meg Budapesten. A rendhagyó tanévnyitón szülők, pedagógusok és szakemberek beszélgetnek arról, hogyan lehet egyszerre jól lenni és jól teljesíteni úgy, hogy a teljesítőképesség hosszú távon is megmaradjon.
