Valószínűleg mindenkinek megvan a véleménye az ausztrál médiamágnásról, Rupert Murdochról, akinek birodalmához tartozik a New York Post, a Wall Street Journal, valamint a huszonnégy órás konzervatív hírtelevízió, a Fox News létrehozása is, ami lényegében sok szempontból átformálta a politikai tájat – ami nézőponttól függően lehet jó dolog, ám sokak számára épp a feltörő veszélyt jelentette. Ami jó, hogy a 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztivált nyitó Nyomdafesték nem erről az időszakról szól, hanem a „sátán születéséről”, illetve a bulvársajtó legalizálásáról. Bár ez így nem teljesen igaz, hiszen a mű lezárása, egy néhány perces snitt felvillantja a Murdoch-birodalom bűneit, ezzel politikai propagandával vádolhatóvá teszi a játékfilmet. Ami addig egy nagyon jól sikerült blöff, szimbolikus sajtótörténeti összefoglaló, mely a témához illően a legegyszerűbb szimbólumrendszerrel dolgozik. Megismerhetjük Murdoch eredettörténetét egy bizonyos ponton, amikor a médiavilág meghódítására törekedve hatalmas kockázatot vállalt, és megvásárolta a hatvanas évek végén csőd szélén álló és a folyamatos olvasói elpártolástól vergődő brit újságot, a The Sunt. A londoni hírmédia központjában, a Fleet Streeten ez nevetségesnek tűnt, és Murdoch – aki akkor még nem az a férfi volt, aki a mai, Trump-korszakbeli dezinformációig bezárólag megváltoztatta a hírközlés arculatát – olyan kockázatot vállalt, amelyet az újságipari elit senki sem vett komolyan, konkrétan egy külföldi „parasztnak" tartották – amíg le nem „kaszálta” őket ez a dörzsölt befektető.
Murdoch és az általa kiválasztott főszerkesztő, Larry Lamb ugyanis elhatározták, hogy egy bukásból olyan sikert csinálnak, amely végül az egész világra kihat.
Ez az az időszak volt, amikor az internet és a közösségi média még nem követelte meg a gyorsabb és még nagyobb szenzációkat, valamint a figyelemfelkeltő címeket, így elég volt a tartalommal robbantani, akkor, amikor kell. Boyle arra koncentrál, hogy bemutassa, hogy jut el az újságírás a szakmaiságtól a bulvárszennyig, amikor jelenetről jelenetre rúgnak fel egy-egy olyan szabályt, amit addig szentnek gondoltak. Az erkölcsi kérdések akkor vetődnek fel, amikor eldöntik, mi is a bulvártéma, mi érdekli az embereket. A foci még oké, a szex már necces, mert még a The Sun férfi munkatársai is azt gondolják, hogy a nők nem maszturbálnak. Aztán rájönnek az igazságra. Minden jól megy, aztán az egyik munkatárs feleségét elrabolják, és az újság nyomozni kezd, hiába tiltakozik a rendőrség. Aztán az olvasottság csúcsát akkor érik el, amikor a sajtótörténelemben elsőként közölnek le meztelen nőről készült képet. Olyat, amelyen látszik a mellbimbó. A James Graham saját, Tony- és Olivier-díjjal kitüntetett 2018-as színdarabja alapján készült adaptációjából Boyle tempós, élénk, durungütéssel felérő filmet alkotott, amely tökéletesen visszaadja azt az energiát, amellyel ez a megkérdőjelezhető harcosokból álló csapat rendelkezett egészen addig, amíg a nyomtatott sajtó volt a legfőbb információforrás, mondjuk úgy az 1980-as évek végéig. Az is érdekes, hogy a rendező a folyamatot afféle elszabadult ágyúgolyónak ábrázolja, melyet egy szerkesztő, Lamb lőtt ki, a hasznot pedig Murdoch lefölözte, majd amikor már nem érte meg, továbblépett az új világ felé. A két főszereplő, Guy Pierce és Jack O’Connell párharca igen izgalmas, bár utóbbi néha a ripacskodás felé is elmerészkedik, de hát ha Danny Boyle így gondolta, akkor a kritikus mondhatja a magáét – ez van. Miképpen minden olyan zsurnaliszta is a szívéhez kaphat, akinek fáj az az üzenet, hogy tessék szépen arról írni, ami botrányos, lehetőleg provokáló módon, és akkor gazdag leszel. A morállal és a normákkal nem fizetnek számlákat, meg persze drogot és prostikat sem, ha már a The Sun szerkesztőségi műhelymunkáját is belevesszük.
Az Oscar-díjakra mégsem Danny Boyle, hanem egy másik nagymenő, a színházi alkotóként és drámaíróként is ismert Martin McDonagh esélyes, akinek a Vadló Kilenc című tragikomédiája látható a mustrán.
A csütörtök este tartott világpremier után egyértelmű, hogy az idei év egyik legjobb filmjének a kockái peregtek le a Lidón. A mű 1973-ban játszódik, ahol Chris, a nyugdíj előtt álló, betegeskedő CIA-ügynök és fiatalabb társa, Lee elmennek „nyaralni” a Húsvét-szigetre. Sok mindent lehet elmondani erről a műről, például McDonagh csúcsformában van, az életműre jellemző karaktereket most is hozza: nyomorult és szánalmas embereket, akiknek a kegyetlenség mellett azért van szívük. Ez a két CIA-ügynök a legjobb barát, egyikük a betegsége miatt elkezd minden titkot kikotyogni, például minden, számára szimpatikus egyénnek szeretné elmondani, hogyan avatkoztak be az amerikaiak a chilei belpolitikába, pontosan megmondva, mikor fogják megölni Salvador Allende elnököt, jön majd Pinochet és a katonai diktatúra. Aki teheti, elmenekül onnan. Azt hiszem, a legjobb tanács, amit Chris ad egy fiatal lánynak a filmtörténetben: ha egyenruhás embert látsz, aki egy fekete kocsiba akar beültetni, öld meg, és fuss. Miközben a legfelső fokon forr a dráma, a humor pedig megdöbbent, két színész látunk brillírozni: Sam Rockwellt és John Malkovichot. Játékuk, a jeleneteik kitörölhetetlenek, a Vadló Kilenc olyan műalkotás, melyet a megtekintés után azonnal újranézne az ember. Na, íme egy újabb definíció a kitűnő filmre.
John Malkovich: Az Oscart nem érzem versenynek
A gála előtti sajtótájékoztatón az egyik kolléga azzal esett neki a színésznek, hogy ennél jobb alakítást életben nem látott, és hogy megírta-e már az Oscar-köszönőbeszédet.
– Soha nem érzem úgy, hogy versenyben állnék bármelyik színész-, rendező és forgatókönyvíró kollégával, mert általában imádom, amit csinálnak. A legszebb az, hogy a produkció figyelmet kap, és ebben a filmben több kiváló színész is szerepel, ráadásul gyönyörűen megírták és megrendezték – és ez az, ami számomra a legfontosabb. De köszönöm a kedves szavakat – hűtötte le a kedélyeket John Malkovich.
