Az Orbán-rendszer oktatáspolitikájának mérlegét sok mutató alapján meg lehet vonni. A pályaelhagyó pedagógusok számában, a tanulmányaikat 16 évesen idő előtt, végzettség nélkül befejező fiatalok arányában, a szülők házi feladat fölött görnyedve szaporodó ősz hajszálaiban vagy a szakmájuk mellett kitartó tanárok elkeseredett sóhajaiban. De háromévenként ezeknél pontosabb értékelést is kapnak az országok arról, jó irányba halad-e az oktatásuk: a PISA-eredmények által.
A Fidesz most megkapta végső bizonyítványát arról, hova vezetett a végletekig központosított oktatáspolitika, amiben az iskolák a bennük dolgozókkal és tanulókkal együtt leginkább csak fuldokoltak. A javítás lehetősége, felelőssége, sőt kötelessége viszont már az új kormányra marad.
A magyar 15 éves tanulók eredményei szövegértésből és matematikából is nagyot romlottak a három évvel korábbiakhoz képest, pedig nem indultunk nagyon magasról. Sovány vigasz, hogy a természettudományos eredmények kismértékű romlása statisztikailag inkább stagnálást jelent, mint a másik két területhez mérhető zuhanást.
Már az is sokkhatással ért fel, amikor a 2022-es eredményeket elemezve a szakértők arról beszéltek, hogy a diákok negyede gyakorlatilag funkcionális analfabéta. Most meg kell küzdenünk a ténnyel, hogy ma már ez a kijelentés minden harmadik 15 évesre igaz.
Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy ezek a fiatalok nem Dosztojevszkij-regények olvasásával töltik idejük nagy részét – azon felül lehetne emelkedni –, hanem azt: nem képesek egy szövegből kiszűrni a lényeget, és így jó eséllyel a többi tantárgy anyagát sem képesek befogadni. Nem is beszélve arról, ennek milyen következményei lehetnek majd a munkájuk során vagy a mindennapokban.
Ma már nagyon nehéz visszapörgetni, hogyan jutottunk ide. De azért nem árt felidézni a Fidesz nehezen feledhető „oktatáspolitikusainak” szerepét az ügyben. Hoffmann Rózsa már a 2010-es győzelem után arról beszélt, az iskola elsődleges feladata az ismeretközvetítés, és nekiment a „kompetenciafejlesztés divatjának”. Kikelt a Harry Potter ellen, és visszakövetelte János vitézt az iskolákba, aki szegény valójában soha nem is távozott onnan.
De nagyot ment a témában tíz évvel később Kásler Miklós is, amikor lecserélte a Hoffmann-féle NAT-ot. A mindenhez értő orvos-miniszter azt mondta az új tantervről: az egyszerre ötvözi a legmodernebb, legeredményesebb nemzetközi pedagógiai gyakorlatot a magyar oktatás hagyományaival és értékeivel, emellett kitér azon ismeretekre, amelyek a harmonikus családi élet kialakításához szükségesek. Mi kellhet még a harmadik évezred viharaiban? Természetesen a nemzeti identitás, amelynek adagolásáról maga Takaró Mihály gondoskodott. De ez már a múlt.
A jelenben inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy ha az alapvető kompetenciák területén való fejre állás nem lenne elég, a magyar kamaszok még a számítógépes problémamegoldó képességükben is elmaradnak az OECD átlagától. Ez pedig szintén nem vetít előre sok jót.
Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a fejlett országok oktatási rendszereinek átlagos teljesítménye is nagyot romlott, vagyis nem csak nálunk nagy a baj. Sokan a kütyüket, a rengeteg képernyőidőt és a mesterséges intelligencia használatának elterjedését látják a jelenség mögött, és valószínűleg van is némi igazuk. Ezt még a szakértőknek is elemezniük kell. De ennyivel biztosan nem lehet elintézni az előző időszak kóklereinek bűneit.