Az osztrák-iráni származású Sofie Royer még csak 35 éves, de kivételesen gazdag alkotói pályafutásában azt is sikerült bebizonyítania, ami azért jellemzően még a tehetségnek sem sikerül: hogy a kuriózum lehet hátrány is. Mondjuk csak akkor, ha Royer egyáltalán vágyik a pop kolosszális magasságaiba vagy kizárólag a zeneiparba.
Sofie Royer – before/after
Sofie Royer ugyanis a Bécsi Zene- és Előadó-művészeti Egyetemen tanult klasszikus hegedűművész, de többek között kreatív rendezőként kulcsszerepet játszott az elektronikus zenészek egyik kultikus ugródeszkájaként is ismert londoni Boiler Room működésében. Emellett filozófiát, pszichológiát tanul, valamint festészetet a Bécsi Iparművészeti Egyetemen. 2020-ban debütált első lemeze Cult Survivor címmel, amely már akkor előrevetítette, nagyon nem egy átlagos popzenészről van szó. Későbbi lemezein ezt később egyértelművé is tette, többek között azzal, hogy írt dalt a 2000-es évek elején trendi valóságshow-k világa és a bécsi opera, valamint balett iránt érzett szenvedélyéről is.
Új lemezén fesztelen magabiztossággal marcangolja saját magát és a zeneiparban betöltött helyét, beszél iráni emlékeiről, na meg arról is, hogy a hírnév és a valóság nem feltétlenül említhető mindig egyazon lapon. Ugyanakkor azért nem nyugszik a benne szunnyadó filozófus sem: a before/after (vagyis előtte/utána) című lemez azokat a döntéseket, eseményeket elválasztó, valójában csak az idő síkján létező élményt ragadja meg, amely Royer szerint túlságosan gúzsba köti a modern embert. A before/after közel sem hagyományos poplemez, kuriózum, amelynek szerzőjét egyetlen dolog választja el a popzene sztárgyáros magasságaitól: saját maga.
Ezra Collective – Here Because of Hope
Jazz-zenekarként szokás emlegetni az Ezra Collective nevű öttagú londoni formációt, pedig az együttes már-már működhetne egy zenei ernyőszervezetként is, annyiféle műfajban alkotnak. Csakis a zenekar profizmusát mutathatja ugyanis, hogy a jazzen kívül a reggae, funk, soul, afrobeat, latin és hiphop zenei műfajokat olyan fülbemászó módon ötvözik, hogy az Ezra Collective lehetett az első jazz-zenekar, amely telt házat csinált a Wembley Arénában és amelynek régóta bérelt helye van több könnyűzenei fesztiválon is.
Új, Here Because of Hope címmel megjelent lemezükön szomorkás mosollyal, de határozottan szólnak arról, hogy igenis nem valami utópia vagy naiv túlélő stratégia az örök optimizmus. A dalok egy része gyakorlatilag óda ehhez, miközben másik részük szinte küzd érte, hogy ez igaz maradhasson. Bár magától értetődő lenne a jelenlegi világra tekintve, hogy a Here Because of Hope egy válasz mindarra, ami zajlik – de az együttes munkásságát figyelembe véve nem erről van szó. Az Ezra Collective típusú örömzene ugyanis nem reakció, hanem kijelentő mondat egy olyan igazságról, amit kénytelenek újra meg újra ismételni. Ha pedig már így hozta az élet, kevés jobb mód van erre, mint a londoni együttes zenei világa.
Black Marble – Life in Small Spaces
A brooklyni Black Marble zenekar frontembere – vagyis egészen pontosan tíz éve az együttes egyetlen tagja –, Chris Stewart már 2011 óta kölcsönöz a 80-as évek francia, lengyel és belga zenei életéből kinőtt cold wave műfajból. Ennek a korabeli újhullámnak adott egy újabb lökést a 2016-ban elindult Stranger Things sorozat, szintipoptól, electrofunkon át a postpunkig. Ezután Dunát is lehetett volna rekeszteni azokkal az előadókkal, akik látva a 80-as évek iránti elsöprő nosztalgiahullámot, meg mertek volna esküdni rá, hogy őket és a szintetizátort az ég is egymásnak teremtette. Csakhogy ez a nosztalgiahullám például David Bowie, Kate Bush, Peter Gabriel és Prince népszerűbb slágereihez ért el csupán, különösebb mélységekbe nem mert lemerészkedni – pedig a Black Marble zenéje és sikere is mutatja, nagyon is megérte volna. Chris Stewart ugyanis amennyit inspirálódott például a The Cure életművéből, majdnem annyi elem fedezhető fel nála az Orchestral Manoeuvres in the Dark zenei világából.
Ráadásul új albumán még erősen fel is fedezte magának a gitárt is. Olyannyira, hogy a megszokott melankolikus cold wave hangzás mellett próbál elszakadni a rá jellemző profi minimalizmustól és láthatólag arra jutott, ennek érdekében érdemes az indie felé mozdulnia. Ettől az új lemez nemhogy stílusidegen, egyenesen sokkal gazdagabb a korábbi albumokhoz képest, a dalok úgy ugrálnak a két zenei világ között, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Stewart zenéje a Stranger Things okozta hullámot követően nem lett sem népszerűbb, sem kevésbé sikeresebb, bár tippre a zenész nem is vágyott a mainstreambe: az új lemez egyaránt szól a modern zeneipar pénzhajhász alkotói stratégiájáról és a mindettől megcsömörlött művész kálváriájáról.
Chat Pile – Who Loves the Sun
Talán éledezik a rockzene, már ami a műfaj népszerűségét illeti, ezért is lehet, hogy napok óta az oklahomai Chat Pile együttes új albumáról szólnak a könnyűzenei hírek. De korántsem azért, mert a nem éppen finom hangzásáról híres sludge-metal műfajban alkotó együttes ezúttal visszafogta magát. Ha az Ezra Collective az örök optimista, akkor a Chat Pile ennek szöges ellentéte: a zenéjük minden olyan dühből, pusztításból és igazságtalanságból táplálkozik, amely egy igazán fekete öves pesszimistának egészen abszurddá teszi az életet. Ebben könnyű kiégni vagy egyenesen unalmassá válni, látott már rá bőven példát a zeneipar. Csak azokat az előadókat úgy néz ki nem az az oklahomai bányahulladék edzette, amelyről az együttes a nevét is kölcsönözte.
Negyedik stúdióalbumuk, a Who Loves the Sun ugyanis még bátrabban, jóval könyörtelenebb képet fest az embertelenségbe sodródó emberiségről, leépülő társadalomról, néhol meglehetősen dinamikusan, néhol egészen lassan. Utóbbit csak azért, hogy egy kicsit talán tovább fájjon minden csizmatalp, amivel a tőkésosztály fogja be az alulmaradtak száját vagy azok a tehetetlenségre kárhoztatott lények, akik a szórakoztatóipar kiüresedett féregjáratain süllyednek a nihilbe. A Chat Pile Who Loves the Sun nem klasszikus szórakozás, hanem művészi kísérlet a mézesmázos hurráoptimizmus teljes megsemmisítésére.
