A Rolling Stone magazin nem finomkodott, bár dicséretet zengett. Azt írta a Creedence Clearwater Revival zenekar Cosmo’s Factory című nagylemezéről: „Ez egy újabb kib...ott jó album egy olyan csapattól, amely még sokáig velünk lesz.”
Nem volt sokáig velünk. A Creedence Clearwater Revival 1967-ben alakult, 1972-ben megszűnt. Ám zenéje kétségkívül milliókkal maradt mindhalálig.
Az amerikai albumlista éléről sem került le egyhamar: a Cosmo’s Factory 1970 szeptemberében jutott fel a csúcsra, és kilenc héten át nem lehetett elmozdítani onnan. A korong négyszeres platinalemez minősítést kapott, nyilván azért is, mert avatott előállítói rendkívüli alapossággal készítették (akár a többit). A CCR hetente legalább öt napot próbált a dobos Doug „Cosmo” Clifford stúdióvá alakított gyárnegyedi raktárában, amelyről a címét kapta az album.
A felhozatal a Mikulást idézte, mert a CCR halmozta a meglepetést, volt zsákjában minden jó: rhythm and blues (My Baby Left Me, Arthur Crudup 1950-es dalának feldolgozása), soul (Long as I Can See the Light, I Heard It Through the Grapewine, az utóbbit Marvin Gaye vitte fel a slágerlisták zenitjére 1968-ban), country (Who’ll Stop the Rain, Lookin’ My Back Door), eredeti rock and roll (Ooby-Dooby, Roy Orbison 1956-os bemutatkozó felvételének feldolgozása, Travelin’ Band). Ráadásnak – ha nem a legeslegjobbnak – pedig a magával ragadó country-rock, az Up Around the Bend a B oldal nyitányaként.
Hogy tudjuk hova helyezni a legendás korongot, érdemes feleleveníteni: az arról kimásolt kislemezek mindegyike az első négy között volt a szingli lajstromban. A Travelin’ Band, Who’ll Stop the Rain és a Lookin’ Out My Back Door, Long as I Can See the Light kombó a második, az Up Around the Bend, Run Through the Jungle tandem a negyedik helyre futott be. Alighanem az összes számot megérte volna külön is kiadni.
A hatás nem csak az Egyesült Államokban volt különleges: a brit New Musical Express 1970-es lemezeladási összesítésében Elvis Presley állt az első helyen, a Creedence volt a hatodik, Tom Jones a tizenhatodik.
Ebben szerepet játszott az is, hogy a CCR európai turnén járt 1970-ben, fellépett Rotterdamban, Essenben, Stockholmban, Koppenhágában, Nyugat-Berlinben, a párizsi Olympiában és kétszer a londoni Royal Albert Hallban. Az albioni koncertekről 2022-ben film és album jelent meg, s a kritika még ötvenkét évvel később is így szólt a hangzásról: „Makulátlan zenei élményt nyújt.”
Így volt ez a szintén amerikai listavezető Green River című albummal 1969-ben. Ugyanabban az évben az élmezőnyhöz tartozott a Willy and the Poor Boys (3.), valamint a Bayou Country (7.), majd 1970-ben a Pendulum (5.). A Mardi Gras viszont már csak a tizenkettedik helyre került 1972-ben, és a Rolling Stone azt írta a nagylemezről: „Ez a legrosszabb album, amelyet valaha egy nagy rockzenekartól hallottunk.”
Akkor már John Fogerty állandó konfliktusban állt a zenekar többi tagjával. Öccse, Tom egy esztendővel korábban ki is lépett az együttesből. Néhány évnyire, mégis nagyon messze volt az a gyönyörű gyáridő, amikor a frontember húsz perc alatt megírta a vietnámi háborúellenes mozgalom emblematikus dalává váló Fortunate Sont, mert azt hangoztatta: ha a Creedence-nek – vagy bármely más együttesnek – nem lesz újabb és újabb sikerszáma, ráadásul gyors egymásutánban, akkor hamar elfelejtik a zenekart.
Aztán oly hirtelen hagyták abba, hogy már a hetvenes években a Magyar Rádió Slágermúzeumába kerültek.
Boldog idők voltak, amikor így kezdődött a retró műsor a Petőfi adón: 1. Gene Pitney: Hello, Mary Lou (Creedence Clearwater Revival), 2. Fényes Szabolcs–Bacsó Péter: Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva), 3. Sztevanovity Zorán–Sztevanovity Dusán: Kócos ördögök (Metró), 4. Tommy Boyce–Bobby Hart: The Last Train to Clarksville (Monkees).
A Mary Lout eredetileg Johnny Duncan dalolta 1960-ban, de Ricky Nelsonnal lett világszám 1961-ben, és persze a Creedence-től sem szólt rosszul.
Mert hiszen volt-e valami, ami a kaliforniai rockbandától rosszul szólt?
