Felvonulok
Gyerekként május elsején többször felvonultam a szüleimmel. Kijevi egyetemi éveim alatt pedig (1974–79) egyszer beszerveződtünk egy olyan felvonulásra, ahol a kelet-európai hallgatók diákközösségei a fővárosuk felszabadításáért a szovjet hadsereg katonáinak kiosztott érmék hatalmas másolatai alatt haladtak. („Hát, gondolom, május 9-én.”)
Ott csodálkoztam rá a kitüntetések felirataiból, hogy Varsótól és Prágától eltérően Budapestet nem felszabadították, hanem bevették a szovjetek.
Ez volt a plecsninkre írva. Meglepett a dolog, itthon addig kizárólag felszabadulásról hallottam. De legalább végiggondolhattam azt is, milyen lehetett egy diadalmenet az ókori Rómában. Mondjuk egy csatlóssá fogadott gall szemszögéből.
Önkéntes munka
A Szovjetunióban KISZ-alapszervezetünk gyakran vett részt kommunista szombatokon. Aztán valamelyik öntudatos tagunk megállapította, hogy a munkák java része kamu, teljesen feleslegesen takarítunk egy frissen kifestett óvodában ingyen, ha másnap úgyis jönnek a valódi, fizetett takarítók. Olyan munkát kellene szerezni, aminek van értelme. Fizessenek érte, a pénzt meg majd felajánljuk valamilyen nemes célra. Ilyet kell találni. Valaki meg is ígérte. Aztán meg is találta. Mi nem kérdeztünk semmit, mentünk. Az értelmes munkáért messzire kellett villamosozni, és vicces volt, hogy pont a temető mellett szálltunk le. Akkor már megritkultak a tréfák, amikor egy kanyar után már két temetőkerítés között gyalogoltunk tovább. Végül be is kellett menni a kapun. Mint kiderült, az új krematórium takarítását bízták ránk. Vadonatúj épület volt, nem használták még semmire, rendeltetésszerűen a legkevésbé. Ettől persze még elég furán éreztük magunkat. De dolgoztunk tisztességgel, ha már az óvodákat lesajnáltuk. Mivel azt mondták, hogy mindenkinek alá kell majd írni a jelenléti ívet az építésvezetőségen, én végig azon töprengtem, vajon mi lesz a helyi megfelelője a szerte a városban látott, „Adjuk át az üzemet két hónappal a határidő előtt, 5000-rel több mosógépet biztosítva a szovjet háztartásoknak!” jellegű transzparenseknek. De csak egy szocialista brigád zászlaja volt kiakasztva az irodában.
A rendszerváltás után aztán érdekes volt belegondolni, hogy mi még a temetőben is építettük a szocializmust. Vagy éppen a temetésén munkálkodtunk?
Minden attól függ, kinek készül az önéletrajz. Ahányan akkoriban egykori ellenállóvá változtak, elfértünk volna közöttük mi is.
Made in Germany
A gyártó ország megjelölését a mai fogyasztó egyértelműen marketingeszközként értelmezi. Hol a termék szempontjából („igazi francia kozmetikum”), hol az ország részéről („nézd, még a londoni reklámbögrét is Kínában gyártják!”). A „Made in Valahol” felirat azonban valójában egészen máshonnan indult. Az angol törvényhozás 1877-ben döntött úgy, hogy „Foreign” (külföldi) felirattal kell figyelmeztetni a fogyasztót arra, hogy nem brit terméket tart a kezében. Keressen tovább, nyilván jobban jár a megbízható hazai megfelelővel. Ha pedig a fondorlatos külföldi ráadásul angolos hangzású névvel vagy más módon próbálja félrevezetni a vásárlót, legyen köteles világosan kiírni, miféle szánalmas helyen fabrikálták a portékát. A törvény fő célpontja egyértelműen az akkor még csak „feltörekvő” német ipar volt. Tessék színt vallani: „Made in Germany”. Idővel aztán az angol gyárosok rájöttek, hogy rossz törvényt lobbiztak ki. A fogyasztók ugyanis kifejezetten keresni kezdték a jó minőségű, megbízható és versenyképes árú német termékeket. „Akkor legyünk büszkék magunkra” – gondolták az angolok, és a századfordulótól a nagy háborúig fokozatosan általánossá tették a „Made in England” jelölés használatát. A folyamatot gyorsította, hogy közben Amerika is előírta a gyártó ország feltüntetését, így az oda exportáló angol cégeknek már 1890-től ki kellett írniuk: „England”. A Made in Germany jelölés tehát szégyenbélyegként született – de „továbbtanult”, és védjegy lett belőle. A piacvédelmet legyőzte a marketing.
Szabadságot Glezosznak!
Ernő bácsi 1967-től tanította negyedikes osztályunkat a zuglói Kun Béla általános iskolában. Olyan módszereket is használt, amelyeket ma már lassan a pedagógia is feltalál. Például bevonta a diákokat a folyamatokba. Ha óra végén maradt öt percünk, valaki kiállhatott mesélni. Hol jól sikerült, hol unalmas volt, de mindenki próbálkozhatott. Mesélt persze Ernő bácsi is. Hősei közül csak egy maradt meg bennem, a „Néperejű Óriás”. Ernő bácsi ugyanis valódi baloldali volt. Május elsejei felvonulóként pl. követelte, hogy a görög katonai junta azonnal bocsássa szabadon Manolisz Glezoszt. A szabadsághős nevét én már ismertem, kedvenc sorozatomból, a Képes Történelemből. A Lángoló világ című kötet mutatta be a II. világháború eseményeit, többek között azt is, hogy Manolisz Glezosz volt az a hazafi, aki letépte az Akropoliszról a német megszállók oda kifüggesztett horogkeresztes zászlaját. A junta meg bebörtönözte. Szabadságot Glezosznak! – mutatta felemelt ököllel Ernő bácsi, hogyan skandált a tüntetőkkel. A hős nevével legközelebb egyetemistaként találkoztam, a hetvenes évek internetjét, az Interpress Magazint lapozgatva. Ott írták, hogy Manolisz Glezosz születési helyére, Naxosz szigetére költözött, egy városka vezetője lett, és olyan haladó előírásokat vezetett be az egyik legfontosabb helyi kérdés, az esővízmegőrzés és -felosztás vonatkozásában, hogy igen sokan indítottak miattuk pereket.
Remélem, a horogkeresztes zászlót hazavitte felmosórongynak. Felelős hulladékgazdálkodással sokat tehetünk környezetünkért.
A napkeleti bölcs
Az 1960-as évek közepén nagy dolognak számított megtudni valamit a világról. Nem csoda, hogy amikor anyám munkahelyén egy kolléga diavetítést tartott marokkói utazásáról, sokan voltak rá kíváncsiak. Anyám engem is elvitt, nagyon érdekes volt. Felnőttként többször is jártam Marokkóban, szép és izgalmas ország vendégszerető emberekkel. A frissebb személyes élmények ellenére a gyerekkori diavetítés is eszembe szokott jutni. Az akkori utazó ugyanis több képnél elmesélte, milyen kockázatos trükkökkel kellett megoldania, hogy egy-egy utcarészletet a járókelőkkel együtt örökíthessen meg. Kapualjból, fa mögé bújva, eltakarva a fényképezőgépet... Szinte mindig volt valaki, aki azonnal tiltakozott. Az emberábrázolás iszlám tilalma miatt? Vagy mert a képbe átkerül életerőnk egy része is? Mindegy, nyilván babonából, de senki sem magyarázkodott, egyszerűen megmondta, hogy nem! Őt ne! Nem járul hozzá. Csak egy öreg pásztor engedte meg. Tisztes baksisért. Miután előbb szétnézett, hogy ne legyenek tanúk. Mennyit fejlődött azóta a világ! Ma már...
Ma már a Street View minden járókelőnek lemeszeli az arcát a felvételekről. Újságban és az interneten is rendszeresek a felismerhetetlenné tett arcok. Vagy hosszas magyarázatokat kapunk arról, hogy ha valahová elmegyünk, azzal hozzájárulásunkat adjuk a fotózáshoz. Az öreg marokkói pásztor meg csak áll a képen, és mosolyog. Ő már a hatvanas években látta a jövőt. Még pénzt is keresett vele.
HR
A személyzeti osztályok akkoriban kezdtek átalakulni humánerőforrás-igazgatóságokká, amikor privatizáltak bennünket. Jöttek is az érdeklődők. Amikor egy angol bankár valami olyat kérdezett, amire azt kellett mondanom, ez a HR hatáskörébe tartozik, ő „nyelvészként” folytatta: I don’t like this name. A resource is something you exploit. (Nem szeretem ezt a nevet. Az erőforrás olyasvalami, amit kiaknáznak.)
Először talán akkor vettem észre, hogy a munka világa alaposan megváltozott, amikor – vagy húsz éve – céges középvezetőként felhívtam egy üzleti elemzői állásra jelentkezett fiatalt: „Kifejezetten jól sikerült a bemutatkozásod, bekerültél a három legjobb közé. Be tudnál jönni holnapután egy második körre?” Két másodperc csönd, majd: „Hát az a helyzet, hogy már nem aktuális. Tegnap megállapodtam egy tunéziai szállodával, megyek hozzájuk egy évre teniszoktatónak.”
Alkalmazkodjunk a kor elvárásaihoz: „Tegeződhetünk? Szia. Örülök, hogy jelentkeztél. Hogy van Dömötör kutya?” (Mutassuk meg, hogy elolvastuk az önéletrajzot, beleértve a záró bekezdést is: „Hobbi”.)
Kiváló elemzőm kérte, üljünk le megbeszélni valamit: „Úgy alakult, hogy szeretnék hosszabb fizetés nélküli szabadságra menni. Talán két vagy három hónap.” „Hát... Tudod, hogy tele vagyunk munkával, át kell ezt gondolnom. Megkérdezhetem, mit tervezel?” „Tavaly elkezdtem komolyabban foglalkozni a jógával, kimentem egy hétre Indiába is. Most kaptam egy lehetőséget, hogy részt vegyek az egyik legnagyobb mester kurzusán.” „Én még tornaként ismertem meg a jógát, de értem, hogy ez szellemibb. Ez a mester volt az, akiről megkérdeztem, mivel tett rád nagy hatást, és mondtad, álltál sokezredmagaddal a stadionban, ő pedig megjelent az erkélyen, és körbeintegetett?” „Igen, ő.” „Hát, irigylem az auráját...”
Iskolai előadás
Ha meghívnának egy osztályfőnöki órára, a sok egyéb okosság közé megpróbálnám beszőni két friss megállapításomat is. Hermann Róbert 1848-as életrajzait lapozgatva lepett meg, hogy nem igazán találtam a fordulópontokat: a nagy ember eldönti, hogy hős lesz. Nos, biztosan voltak ilyen pillanatok is, de az esetek többsége a mai mindennapokhoz hasonló helyzeteket juttatott eszembe: jön egy utasítás a külföldi központtól, de a helyi vezetés szerint az aláírások nincsenek rendben. Halogatni viszont nem lehet. Mit csináljak? A vevő nagyon akarja az üzletet, de gyanúsan innovatív fizetési módot ajánl. Nem annyira ígéri, mint inkább reméli a fizetést. Szinte „Kossuth-bankó 2.0”. Merjek kockáztatni? Ha elúszik az üzlet, kirúgnak. Ha nem jön be a pénz, pláne. Vagy itt van ez a harmadik ötlet. Nagy önállóságot tudnánk vele kiharcolni sok területen, de csak akkor sikerülhet, ha megszerezzük a társosztályok támogatását is. Azoknak meg – úgy tűnik – fontosabb, hogy a mi tehenünk megdögöljön, mint hogy a sajátjuk hízzon. Hogy lesz ebből „win-win”? Rossz hírem van tehát az iskolásoknak: korszakalkotás helyett tessék majd megpróbálni jól dönteni az unalmas mindennapokban. Kis ügyekben. Folyamatosan. Nem garantált a bejutás a történelemkönyvbe. Persze nem is kizárt.
A másik pedig egy megfigyelés. A pénztárosnő nagyon kedves volt. Én ügyetlenül beejtettem a tízezrest a futószalag alá, ő megállította a gépet, és alulról valahogy kihalászta. Szerencsére nem csípte be az ujját. Utána pedig a parkolóban kiderült, hogy valaki keresztbe állt a kocsim elé, percekig kellett dudálnom, míg előkerült. Még elnézést sem kért az a hórihorgas, vastag szemüveges, rövidnadrágos, kopasz vén fazon a zöld terepjárójával. Gumipapucsban vezetni... Meg az a vastag aranylánc... Szóval: egy ember tulajdonságait az esetek többségében akkor figyeljük meg, ha kellemetlenségünk adódik vele. Akkor listázunk mindent. De hogy a pénztárosnő milyen korú volt? Fogalmam sincs. Mondom, nagyon kedvesen segített.
Röviden: ha kedvező élmény vagy mások számára, észre sem vesznek. Ha kellemetlen, mindent kiveséznek rajtad.
Black lives matter
A világ leginkább George Floyd 2020-as meggyilkolása után hallott sokat az amerikai „Számítanak a fekete életek!” mozgalomról. Chicagóban én már korábban találkoztam vele, mert ott a 2015-ös kiérkezésem előtti ősz során egy fehér rendőr 16 lövéssel „tett ártalmatlanná” egy késsel felfegyverzett 17 éves fekete fiatalt. A testkamera-felvétel kiadását sokáig halogatták, a rendőrt végül börtönbüntetésre ítélték. Tüntettek is a rendőrök ellen (rendőri biztosítással), egy tévéműsorból megmaradt bennem egy minneapolisi fekete asszonykórus rigmusa: „Pigs in a blanket, fry’em like bacon!” (Műfordításomban: Köpenyes disznók, süsd ki a zsírjukat!) A híradásokban mindig meglepőnek találtam a lövések számát. Egy éjszakai rajtaütésszerű házkutatásnál bentről kilőttek, három rendőrtől 32 golyó volt a válasz. Másodpercek alatt. Csak a stresszel tudom magyarázni. Ahogy azt a tévedést is, hogy egy rendőrnő többször odakiáltja az intézkedésnek ellenálló fiatalnak: „Lesokkolom! Lesokkolom!” – majd a sokkoló helyett a golyós pisztolyát használja. De mutatott a tévé olyan videót is, ahol a rendőr hátulról levillog egy kocsit, elkéri a vezető okmányait, ellenőrzi azokat a rendőrautóban, majd visszamegy a megállított sofőrhöz – aki szó nélkül keresztüllövi.
A kérdésnek Amerikában érdekes dimenziói is vannak. Nashville-be Memphisből autóztunk át. Mindkét helyen csodálatos a zene, de a városok nagyon különbözőek. Memphis átlagos és fekete, Nashville gazdag és fehér. Nashville-ben egy egész este váltogattuk a zenés mulatókat, afroamerikait hármat ha láttunk. (Az egyik mellém telepedett egy bárban, kiderült, ő is Chicagóból érkezett.) A zenés főutcán pedig ült egy fehér koldus. Fekete kutyája nyakában tábla: Black dogs matter. Lefotózni nem mertem, csak átfutott rajtam, vajon hány perc után kellett volna mentőt hívni hozzá Memphisben. (Nem a kutyához.) Nashville-ben viszont senkit sem zavart. Ahogy a felnőttipar is természetesnek tekinti, hogy a sokszínűségből pénzt lehet csinálni: Black cocks matter. (Maradjunk a kakasoknál.)
