Ursula von der Leyen strasbourgi beszédére alighanem még a tengerentúlon is felfigyeltek. A Bizottság elnöke ugyanis az Európai Unió helyzetét felvázoló előadásában olyan közösség képét próbálta felrajzolni, amely az ukrajnai háború, az amerikai–európai feszültségek, Kína gazdasági nyomása és a belső politikai bizonytalanság közepette nemcsak alkalmazkodni kíván a körülményekhez, hanem az események irányítására is képes. A beszédben többször előkerült az önálló cselekvőképesség jelentősége. Von der Leyen szerint Európának olyan erővé kell válnia, amely megvédi a saját érdekeit, s odafigyelnek rá, amikor a korábbi biztonsági és gazdasági rend meginog.
A bizottsági elnök ellensúlyt próbált képezni a populista kihívásokkal szemben. Ebben a keretben az Ukrajna melletti kiállást az európai önállóság egyik próbájaként említette. Von der Leyen a háború eddigi legerősebb uniós támogatását ígérte a következő, várhatóan nehéz télre, további légvédelmi segítségről, közös európai–ukrán hadiipari projektekről és szigorúbb oroszellenes szankciókról beszélt. Ami azonban a legfontosabb: utalt arra, hogy ez a segítség nem függhet Washington döntéseitől.
A beszéd talán legérdekesebb geopolitikai eleme Kanada és az EU viszonyáról szólt. Mark Carney kanadai miniszterelnök személyesen hallgatta végig Von der Leyent, aki javaslatot tett Ottawa uniós társult tagságára. Ilyen státusz jelenleg nem szerepel az EU szerződéseiben, ezért már maga a felvetés is fontos politikai üzenet.
Von der Leyen külön hangsúlyozta, hogy ez „nem valaki ellen” létrejövő partnerség. Az a „valaki” nyilvánvalóan Donald Trump. Az amerikai elnök rendre becsmérlően beszélt a szomszédos államról, és a két ország viszonya végérvényesen megromlott a kereskedelmi viták miatt, miközben az amerikai és az európai vezetés között több kérdésben finoman fogalmazva ugyancsak nőtt a távolság. A kanadai nyitás ezért az EU külpolitikájának gyökeres változását jelenti.
Ez azért figyelemre méltó, mert Donald Trump politikai retorikájában az Európai Unió gyakran jelent meg gyenge, megosztott vagy Washingtonra szoruló szereplőként. Von der Leyen ezzel szemben olyan Európáról beszélt, amely maga alakítja kapcsolatrendszerét, kereskedelmi egyezményeket köt, védelmi képességet épít, és új szövetségi formákat keres. Kanada társult tagságának gondolata még távol áll a megvalósulástól, jogi kerete sincs, de erős geopolitikai jelkép: az EU meg akarja mutatni, hogy fontos világpolitikai szereplővé válhat.
Von der Leyen a magyarországi politikai változásokat is méltatta. Mint fogalmazott, a magyarok kezükbe vették a jövőjüket, és hazájukat visszahozták „az Európai Unió szívébe”.
Méltatta a korrupció és az állami intézmények politikai elfoglalása elleni fellépést, valamint az alapjogok és az akadémiai szabadság területén elért eredményeket. Ezek a mondatok egyértelműen jelezték, milyen nagy politikai jelentőséget tulajdonít az Európai Bizottság a magyarországi kormányváltásnak.
Az Orbán-kormány utolsó éveiben Budapest és Brüsszel kapcsolatát a jogállamisági eljárások, a befagyasztott uniós források, valamint a közös külpolitikai álláspontok körüli rendszeres konfliktusok határozták meg. A Magyar Péter vezette kormánnyal sem tűnnek el automatikusan az érdekviták. Lehetnek nézetkülönbségek költségvetésről, agrárpolitikáról, gazdasági kérdésekről vagy akár Ukrajnáról is. Ám jelentős változás, hogy Magyarország már tartja magát az európai normákhoz, értékekhez, illetve a közös külpolitikához, s nem idegen hatalmak érdekében lép fel.
Von der Leyen legfontosabb üzenete az volt, hogy az Európai Uniónak meg kell találnia saját geopolitikai súlyát a bizonytalanabbá váló világrendben. Ehhez katonai képesség, gazdasági erő, megbízható partnerek és belső politikai kohézió egyaránt kell. Strasbourgban a Bizottság elnöke azt jelezte: az EU már nem akarja adottságnak tekinteni sem az amerikai biztonsági háttér változatlanságát, sem a régi nemzetközi rend fennmaradását.
Az európai politika következő éveinek egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy valóban képes lesz-e az EU világpolitikai hatalmi központtá válni.
Ettől még nagyon messze van. A folyamat ráadásul attól a populizmus által áthatott európai politikai környezettől is függ, amely jelenleg kevés okot ad a derűlátásra. A német kormány egyre szorultabb helyzetben van az Alternatíva Németországért előretörése miatt, a jövő évi francia elnökválasztáson komoly esélye lehet a szélsőjobboldal jelöltjének, Olaszországban pedig Roberto Vannacci felemelkedése még inkább jobbra tolhatja a politikai napirendet a következő választás után.
Az előjelek tehát aligha kedvezőek. Az Európai Unió azonban eddig újra és újra átvészelte azokat a válságokat, amelyekről sokan azt gondolták, hogy megbénítják vagy szétszakítják. Orbán Viktornak sem sikerült elfoglalnia Brüsszelt. Most azonban még ennél is nagyobb próba következhet. A geopolitikai viharok közepette ugyanis egyre kevesebb szereplő ragaszkodik következetesen a szövetségekhez, a kiszámítható szabályokhoz és ahhoz, hogy a nemzetközi politika ne csak az erősebb akaratáról szóljon.
Európa ereje ma még korlátozott, de éppen ezért lenne különösen fontos, hogy megőrizze politikai józanságát. Mert egy olyan világban, amelyben mind több vezető az erő demonstrálását tekinti politikának, már az is komoly érték, ha valaki továbbra is az együttműködésben, a kompromisszumban és a szabályokban keresi a kiutat.