Az új kormány első hónapjainak van egy kényelmes tulajdonságuk: szinte mindenre rá lehet mondani, hogy még korai. Egy ideig ez igaz is. Szeptemberben már kevésbé. Négy-öt hónap után az örökség és a saját működés kezd szétválni, és lassan kiderül, mi volt az, amihez elég volt politikai irányt váltani, és mi az, amihez az államnak is meg kell mozdulnia.
Az elmúlt hónapokban két különböző sebességű országot láttunk. Az egyik meglepően gyors volt. Megalakult a kormány, megváltozott a külpolitika hangja, néhány hét alatt rendeződni kezdett Magyarország viszonya Brüsszellel és több európai partnerével. Május végén az Európai Bizottság 16,4 milliárd euró korábban befagyasztott uniós forrás felszabadításáról állapodott meg a magyar kormánnyal.
Jó néhány konfliktust nem kellett megoldani. Elég volt abbahagyni. Ez utólag is kellemetlen fényt vet arra, amit korábban geopolitikai szükségszerűségként vagy megváltoztathatatlan adottságként adtak el nekünk.
Ha egy viszony néhány hét alatt rendezhető, abból az előző évek rendezhetetlenségéről is megtudunk valamit.
Az uniós pénzek esetében a 16,4 milliárd eurónál is érdekesebb, hogy mi kellett a hozzáférhetővé válásához. A megállapodást jogállami, korrupcióellenes és intézményi változások előzték meg, a forint pedig már a megállapodás hírére erősödött. Bizonyos értelemben ez nem forradalom. Kettő meg kettő megint négy. Rendszerváltás majd abból lesz, ha ez egyszer akkor is így marad, amikor a kormány már nem foglalkozik vele naponta.
Itt kezd lassulni a történet, mert az állam nem választási plakát, amit másnap le lehet cserélni. Az első hónapokban még épült az apparátus, szeptember elején is pontosították a miniszteri feladat- és hatásköröket, miközben máshol már lezajlottak a vezetőváltások. A NAV élére például augusztus végén nyilvános pályázat után került új elnök.
Ennek van örökölt oka is. Egy minisztériumi főosztályvezető, egy technokrata vagy egy szakember április 12. előtt nem feltétlenül engedhette meg magának, hogy az ellenzéknél kopogtasson. Aki nem politikai harcosnak készült, csak a szakmáját akarta gyakorolni, jó okkal várhatott addig, amíg bezárják az urnákat.
De néhány hónap után ez már kevés magyarázat. Ha egy szakmai szervezet nem tudja, kivel kell tárgyalnia, az hiba. Ha nem világos, ki dönt, az hiba. Ha egy fontos területnek még nincs gazdája, az is hiba.
De attól, hogy minden székben ül valaki, még semmit nem tudunk arról, hogyan fog működni az intézmény.
Tizenhat év alatt ugyanis nemcsak vezetők cserélődtek és törvények születtek. Az állam megtanult egy működési módot. Mikor jobb várni. Mikor veszélyes önállóan dönteni. Mikor célszerű kitalálni a politikai kívánságot még azelőtt, hogy bárki kimondaná. Ezt nem lehet kinevezéssel megszüntetni.
Éppen ezért lesz érdekes a gyors vezetőcsere. A politika láthatóan tud gyors lenni: új ember kerül a hivatal élére, megváltozik a szervezet, átírják a szabályokat. Majd az első kellemetlen döntésnél kiderül, hogy valójában mi változott. Mit csinál az új vezető, amikor a jogszabály, a szakmai meggyőződése és annak az érdeke, aki kinevezte, nem ugyanabba az irányba mutat?
A legnehezebb feladat alighanem az lesz, hogy a kormány olyan államot rakjon össze, amely egyszer majd neki is nemet mond.
Van ebben egy kellemetlen csapda. Egy politikailag függő intézményrendszerhez eleinte politikai eszközökkel kell hozzányúlni. Valaki kinevezi az új vezetőt, szabályokat ír át, intézményeket alakít át, és közben azt mondja, hogy mindezt azért teszi, hogy később kevésbé függjenek tőle. Ezt egy ideig el lehet fogadni. A gond majd akkor kezdődik, amikor már lenne mit elengedni.
Az elszámoltatásnál ez még kellemetlenebb. A piacon egy húsos standnál valaki vásárlás közben odaveti: mikor viszik már el végre azokat, akik ezt csinálták? Érthető. Tizenhat év után sokan nem újabb jelentéseket, bizottságokat és jogi magyarázatokat akarnak. Következményt akarnak.
Csakhogy lesz olyan ügy, amelyből nem lesz vádemelés. Lesz olyan ember, akiről a fél ország biztosan tudni véli, hogy bűnös, és akit mégsem lehet elítélni. Lesz felmentés is. Ezt is el kell viselni. A jogállamnak éppen ott van értelme, ahol már zavarni kezd.
A média dolga közben egyszerűbb. Nem felejteni. Elővenni újra a szerződéseket, a pénzeket, a döntéseket, megmutatni, amit tudunk, és kibírni, ha a végén a bíróság nem arra jut, amire a kommentmező már hónapokkal korábban. Ez időnként kevésnek fog tűnni. Attól még ez a munka.
A gazdaságban prózaibb lesz a mérce. Az előző kormányzás alatt a vállalatoknak a piaci folyamatok mellett ársapkákkal, különadókkal és közvetlen kormányzati beavatkozásokkal is számolniuk kellett. Az új kormány piacgazdaságot ígér. Az első saját költségvetés többet fog elmondani arról, mit jelent ez, mint bármelyik program.
A kampányba sok minden belefér. A költségvetésbe már kevesebb. A végén minden politikai mondat mellé oda kell írni egy számot.
A médiában közben gyorsabban változott a levegő. A korábbi kormánypárti médiarendszer egy része elvesztette azt a finanszírozási környezetet, amelyben addig működött, a közmédia intézményi átalakítása viszont ettől még külön történet maradt. Júniusban elfogadták a médiatörvény módosítását, amely új szerkezetet és új vezetőválasztási rendszert írt elő, nyáron pedig szakmai egyeztetés indult a közmédia következő működési modelljéről.
A levegő gyorsabban változott, mint a közszolgálat. A követelmény egyelőre akár nevetségesen szerény is lehetne: lehessen úgy meghallgatni a közrádiót, hogy az ember ne legyen butább tőle. Hogy mennyit ér az új szerkezet, majd azon a napon derül ki, amikor egy szerkesztő kezébe kerül egy kellemetlen hír a saját kormányáról.
Sokan közben most találkoznak olyan történetekkel, amelyekről hosszú éveken át alig hallottak. Van, akinek ez politikai felismerés, másnak inkább személyes megaláztatás: rájönni, hogy éveken keresztül valami fontosat nem mondtak el neki. Ezen nem érdemes diadalt ülni.
Amihez elég volt politikai irányt váltani, azon nagyjából túl vagyunk. Most azok a dolgok következnek, amelyekből nehéz jó sajtótájékoztatót csinálni.
És aztán ott vannak a Tisza-szigetek. A kampány alatt világos volt a dolguk: szerveztek, mozgósítottak, dolgoztak a választási győzelemért. Szeptemberben a hálózat új országos koordinátorát keresték; Magyar Péter szerint nagyjából ezren jelentkeztek a feladatra. A választás után azonban már kevésbé magától értetődő, mire való egy ilyen hálózat.
Erre az egyik válasz természetesen az, hogy tovább kell szervezni, koordinátorokat kijelölni, országos rendszert építeni. Van egy sokkal kevésbé látványos terep is: az önkormányzat. A testületi ülések nyilvánosak. A helyiek rendszerint jobban tudják, mi történik a saját településükön, mint bármelyik budapesti pártközpontban. Ott van költségvetés, telekcsere, közbeszerzés, óvoda, út, folyópart, és rendszerint három óra egy hétköznap este, amit senki nem akar végigülni. Pedig a decentralizáció nagy része körülbelül így néz ki.
És persze rossz helyi döntések is lesznek. A decentralizáció ettől még decentralizáció. Valószínűleg az egyik legnehezebb örökség éppen az lesz, hogy tizenhat év alatt mindenki megszokta: a fontos válasz előbb-utóbb Budapestről érkezik.
Egy főosztályvezetőnek úgy kell döntenie, hogy előtte nem kérdezi meg, mit szeretnének odafönt. Egy szerkesztőnek adásba kell tennie valamit, aminek a kormány nem örül. Aztán másnap mindketten bemennek dolgozni.
Ha minden jól megy, ebből nem lesz hír.
A szerző keramikus, publicista.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.