2009-ben Orbán Viktor Kötcsén kiosztotta a vizsgatételeket. Ha egy politikai közösség kormányra kerül, vele együtt vizsgázik az a szellemi és értékrendi világ is, amelyből kinőtt. Orbán az akkori szocialista–liberális korszak kudarcát nem állította meg a kormány ajtajában: szerinte a sikertelenség visszahullik azokra az eszmékre és elitekre is, amelyek a kormányzást létrehozták és támogatták.
Aztán a szabályt saját oldalára is kiterjesztette. „Egyszerre fogunk vizsgázni, ha úgy tetszik.” A polgári-keresztény szellemi közösség megítélése is azon múlik majd – mondta –, hogy az arra épülő kormányzás sikeressé teszi-e Magyarországot.
Tizenhét év telt el. Közben létrejött a centrális politikai erőtér, négy országgyűlési választást nyert egymás után a Fidesz, majd 2026-ban elveszítette az ötödiket. Orbán újra Kötcsén állt a saját politikai közössége előtt. A vizsga elérkezett, csak közben mintha megváltozott volna a tételsor.
A 2026-os beszédben már különválasztja a tizenhat év mérlegét és a választási vereség magyarázatát. „A 16 évnek az értékelése […] teljesen különböző dolog a választási vereség értékelésétől” – mondja. A korábbi győzelmeket demokratikus jóváhagyásként kezeli: ami 2010 és 2024 között újra és újra választói felhatalmazást kapott, azt szerinte nem lehet a mostani vereségből visszamenőleg érvényteleníteni.
Ebben van igazság. Egy elvesztett választás nem teszi utólag rosszá mindazt, amit egy kormány tizenhat év alatt csinált. Ahogy egy korábbi választási győzelem sem igazolja külön-külön minden döntését. A kényesebb kérdés az, hol húzódik az a határ, ameddig a vereségből levont tanulságok eljuthatnak.
Orbán nem menekül el minden felelősség elől. A kampányfőnök nem találta meg a választ, mondja, de ennél súlyosabb, hogy végül ő maga sem találta meg. Hibásnak látja a stratégiát, a taktikát, a kommunikációt, a digitális felkészültséget.
A vesztes kampány jelentős részét felnyitja vizsgálatra. A politikai rendszer alapképlete viszont nem kerül ugyanilyen természetességgel a boncasztalra.
Jól látszik ez abból is, ahogyan bizonyos régi ügyeket kizár a vereség okai közül. Luxusról, korrupcióról, Mészáros Lőrincről korábban is beszélt az ellenzék, és a Fidesz mégis nyert – érvel Orbán. Ha ezek mellett lehetett választást nyerni, most sem ezek miatt veszítettek.
Ez kampánybeszédnek ügyes, oksági érvnek kevésbé meggyőző. Egy régi probléma attól még nem válik hatástalanná, hogy a rendszer korábban elbírta. Lehet belőle több, összeadódhat más bajokkal, megváltozhat a gazdasági környezet vagy a választók türelme, és egyszer csak megjelenhet egy olyan kihívó is, akire korábban nem volt példa. A múltbeli győzelem legfeljebb azt bizonyítja, hogy akkor még nem volt elég a vereséghez.
A kötcsei beszéd egyik legizgalmasabb kitérője éppen ott nyitná szélesebbre a kérdést, ahol Orbán végül szűkebbre szabja. A választókorba lépő, „telefonalapú gyermekkorban” felnőtt nemzedékről beszél. A kifejezés Jonathan Haidt ismert tézisének nyelvét idézi: a gyerekek társas világát a 2010-es évektől mindinkább az okostelefon és a közösségi média szervezte át. Ennek pszichológiai következményeiről komoly tudományos vita folyik, Orbán politikai következtetése azonban önmagában is figyelemre méltó. Úgy látja, hogy ezek a fiatalok igazságosabb és gondoskodóbb világot akarnak, a Fidesz pedig nem találta meg hozzájuk az utat.
Ha ez igaz,
nem biztos, hogy pusztán jobb kommunikációra van szükség. Aki mást vár a világtól, azt nem feltétlenül egy ügyesebb TikTok-videóval lehet visszahozni. Ilyenkor már maga a politikai ajánlat is kérdéssé válik.
A 2026-os Kötcse különössége számomra éppen ez. Orbán láthatóan kész sok mindent átépíteni a vereség után: embereket cserélni, kampánytechnikát javítani, új digitális képességeket szerezni, másképpen közelíteni egy új nemzedékhez. A tanulásnak azonban van egy védett köre. A tizenhat év alatt kialakult politikai rendszer alapvető önértelmezését már a vizsgálat elején leválasztja a vereségről.
Erre talán jó szó a vereségkarantén. Nem a kudarc letagadása, hanem a hatókörének kijelölése: eddig engedjük következtetni, tovább nem.
A beszéd második fele megmutatja, mi az, amit Orbán ebből a rendszerből továbbra is értéknek tekint. Azt mondja, fölépítettek egy „nemzeti rendszert”, amelynek középpontjában a szuverén magyar állam állt, körülötte pedig védvonalak húzódtak. Az első védvonalhoz sorolja az alkotmányos intézményrendszert, benne az államfőt és az Alkotmánybíróságot.
Ezeket a mondatokat már joggal idézték sokan az alkotmányos intézmények függetlensége felől. De van egy másik, történeti olvasatuk is. 2009-ben Kötcsén Orbán még tervrajzot készített. Arról beszélt, hogyan válthatja fel a duális pártteret egy tartós centrális politikai erőtér, egy nagy kormányzó párt köré rendezve a politikát. 2026-ban már annak a háznak a kárfelmérését végzi, amelyet közben fölépített.
Így nézve
a mostani beszéd kevésbé új doktrína, mint a régi rendszer szervizkönyve. Orbán nem a kiinduló politikai konstrukciót dobja el, hanem megpróbálja működőképessé tenni egy megváltozott környezetben.
Ez nem ugyanaz, mint egyszerűen „nem tanulni” a vereségből. Tanul – csak előre kijelöli, mi maradjon érintetlen a tanulás során.
Van a beszédnek egy ennél sötétebb mellékága is. Orbán az új kormány egyes lépéseit jogállami határátlépésként írja le, majd ebből arra következtet, hogy egy későbbi Fidesz-kormány visszafordító mozgástere is nagyobb lesz. A gondolat lényege: az ellenfél kitágította a pályát.
Ez a politikai viszonosság veszélyes kamatos kamata. Ha a tegnapi normasértés a holnapi felhatalmazásává válik, akkor minden ciklus valamivel nagyobb szabadságot örököl az előző vétkeiből. Senkinek sem kell azt mondania, hogy ő akar elsőként átlépni egy határt. Elég megmutatni a lábnyomot: valaki már járt itt előttünk.
És innen érdemes visszamenni 2009-hez.
Akkor Orbán egy kormányzati kudarcot képes volt egy egész politikai-szellemi korszak kudarcává tágítani. Ráadásul külön figyelmeztette saját közösségét: velünk sem lesz másként. A két történelmi helyzet természetesen nem azonos. A 2009 körüli hosszú kormányzati, gazdasági és politikai válságot nem lehet egy az egyben rávetíteni egy 2026-os választási vereségre.
De a mércét nem mi tettük közös nevezőre. Orbán tette meg, amikor azt mondta: egyszerre vizsgázik a kormány és a mögötte álló szellemi közösség. Most úgy tűnik, a kampánynak kell felelnie, a rendszer pedig egyelőre felmentést kapott a vizsga alól.
Ezzel csak egy baj van: a vizsgaszabályt 2009-ben maga Orbán írta.
A szerző keramikus, publicista.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.