Izrael az amerikai belpolitika egyik új törésvonalává vált. A félidős kongresszusi választások kampányában olyan kérdés került a középpontba, amely korábban alig zavart vizet: meddig tekintse Washington Izraelt olyan különleges szövetségesnek, amelynek biztonsági érdekei amerikai támogatást érdemelnek akkor is, ha azok összeütközésbe kerülnek Washington stratégiai vagy morális prioritásaival?
A változás a demokraták körében különösen látványos. A Pew Research Center felmérése szerint a demokraták 80 százaléka kedvezőtlenül vélekedik Izraelről, szemben a 2022-es 53 százalékkal. A demokraták többsége ma már inkább a palesztinokkal rokonszenvezik, mint Izraellel. A teljes amerikai lakosság körében is 60 százalékra nőtt Izrael kedvezőtlen megítélése. A korábbi kétpárti Izrael-konszenzus látványosan meggyengült.
A változás már egy ideje érlelődött, de a Hamász 2023-as brutális terrortámadását követő gázai háború és az azzal járó humanitárius katasztrófa felgyorsította. Az amerikaiak jelentős része Izraelt már nem elsősorban annak a kis, ostromlott demokratikus államnak látja, amely a holokauszt utáni politikai emlékezetben meghatározó volt. Egy katonailag fölényben lévő regionális hatalmat látnak benne, amely jelentős amerikai támogatással folytat egyenlőtlen háborút a megosztott palesztinok ellen.
Az amerikai demokratikus szocialisták és más, emelkedőben lévő progresszívek kiemelt politikai programmá alakították ezt a változást. Követelik az Izraelnek nyújtott amerikai katonai támogatás megszüntetését vagy szigorú feltételekhez kötését. De egyre több centrista demokrata jelölt is visszautasítja az AIPAC, a legbefolyásosabb Izrael-barát lobbiszervezet pénzügyi támogatását.
Ennek látványos példája volt a mostani michigani demokrata szenátusi előválasztás. A progresszív Abdul El-Sayed legyőzte a pártestablishment által támogatott jelöltet, annak ellenére, hogy az AIPAC 30 millió dollárt költött a támogatására. El-Sayed a gázai háborút népirtásnak nevezi, és az Izraelnek nyújtott amerikai katonai támogatás megszüntetését követeli. (Izrael évente 3,8 milliárd dollár amerikai katonai támogatásban részesül.)
Az AIPAC ettől még jelentős politikai erő marad. Valami azonban megváltozott: ami eddig automatikusan politikai előnyt jelentett, egyes demokrata választókerületekben mára teherré válhat. Korábban egy politikusnak attól kellett tartania, hogy Izrael bírálása miatt elveszíti a pro-izraeli donorok támogatását. Ma egy demokrata politikus attól is tarthat, hogy éppen az AIPAC támogatása miatt veszít szavazatokat.
És itt kap új aktualitást John Mearsheimer neves chicagói politológus és influenszer régóta vitatott tézise. Szerinte az amerikai–izraeli különleges kapcsolat nem magyarázható kizárólag közös stratégiai érdekekkel. Az Izrael-lobbi – benne mindenekelőtt az AIPAC – időnként Izrael érdekei felé térítheti az amerikai külpolitikát akkor is, amikor a két ország érdekei nem esnek egybe.
Mearsheimer ma már ennél is tovább megy, amikor Izraelt Amerika „stratégiai és morális tehertételének” nevezi. A stratégiai teher azt jelenti, hogy Izrael saját konfliktusai jelentős amerikai katonai, diplomáciai és gazdasági terheket okozhatnak. A morális teher pedig abból fakad, hogy Washington az Izraelnek nyújtott masszív támogatás révén maga is összekapcsolódik az izraeli hadviselés és megszállási politika diplomáciai és humanitáriánus következményeivel.
Mearsheimer számos állítása erősen vitatott, különösen azok, amelyek Izraelt a korábbi közel-keleti háborúk egyik fő okozójaként ábrázolják. A mögöttes kérdés azonban már nem pusztán akadémiai:
valóban azonos-e minden lényeges közel-keleti ügyben Izrael biztonsági érdeke Amerika nemzeti érdekével?
Az iráni háború ezt a kérdést minden korábbinál élesebbé tette, mivel megmutatta, hogy milyen gyorsan válhat egy Izrael biztonságát érintő konfliktus közvetlen amerikai háborúvá. Amerikai katonák és haditengerészeti erők kerültek veszélybe, miközben a Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság és az energiaárak Amerikát is kézzelfoghatóan érintik. A költségek tehát már nem kizárólag dollárban mérhető katonai támogatást jelentenek: az iráni háború az Egyesült Államok stratégiai figyelmét, fegyverkészleteit és diplomáciai mozgásterét is leköti.
Hiba lenne azonban mindezt azzal elintézni, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök belerángatta Donald Trumpot Izrael háborújába. Trump második ciklusának külpolitikája ugyanis erősen személyelvű és örökségvezérelt: az elnök vonzódik azokhoz a látványos geopolitikai vállalkozásokhoz, amiket kivételes történelmi teljesítményként állíthat be. Az 1979-es iszlám forradalom óta egyetlen amerikai elnök sem tudta megoldani az „örökös Irán-problémát”. Trump számára ennek elérése önmagában is történelmi trófea lehet. Izrael érdekei tehát nem kis részben azért hathatnak erősen Washingtonban, mert találkoznak az elnök személyes ambícióival és történelmi nagyságáról alkotott önképével.
Csakhogy az iráni háború közben jelentősen túlnőtt Izraelen, és a kritikus fontosságú amerikai-kínai kapcsolatot is egyre inkább terheli. Kína Irán legfontosabb olajvásárlója és gazdasági hátországa, valamint deklarált stratégiai partnere és BRICS-társa. Washington „másodlagos” szankciókkal fenyegeti azokat az országokat és vállalatokat, amelyek gazdasági mentőövet biztosítanak Teheránnak.
Ez különös jelentőséget ad a szeptember 24-re tervezett washingtoni Trump–Hszi-csúcstalálkozónak. A kereskedelmi konfliktus, a ritkaföldfémek, a mesterséges intelligencia és Tajvan mellett minden bizonnyal Irán is része lesz az alkudozásnak.
Washingtonnak immár azt is mérlegelnie kell, mennyit hajlandó kockáztatni a világ második szuperhatalmával való kapcsolataiban azért, hogy maximális nyomást gyakoroljon Teheránra. Peking számára azonban az iráni olaj nemcsak fontos energiaforrás, hanem annak próbája is, hogy Washington mennyire képes harmadik országokra kiterjeszteni a nemzetközi jogban illegálisnak tartott szankciós politikáját.
Ezzel az izraeli-iráni konfliktus egy regionális háborúnál nagyobb stratégiai játszma részévé vált. Ha az Iránra gyakorolt nyomás Washington számára egyre súlyosabb következményekkel jár a Kínához fűződő kapcsolatokban, az energiaellátásban és az amerikai katonai erőforrások lekötésében, akkor egyre nehezebb megkerülni az alapvető kérdést: meddig szolgálja az Irán elleni háború Amerika saját globális érdekeit, és hol kezdődik az a helyzet, ahol Washington elsősorban Izrael biztonságpolitikai céljaiért vállal egyre nagyobb stratégiai kockázatokat és terheket?
Itt válik igazán kézzelfoghatóvá Izrael „stratégiai árának” kérdése. Ha az iráni háború következményei az amerikai–kínai viszonyra, a világgazdaságra, az energiaárakra és az amerikai katonai képességekre is kiterjednek, Washingtonnak egyre nehezebb abból kiindulnia, hogy Izrael és az Egyesült Államok érdekei automatikusan egybeesnek.
Visszatérve a kiindulóponthoz, mindebből nem következik, hogy a Demokrata Párt Izrael-ellenessé válik. Megszűnhet viszont a feltétel nélküli Izrael-támogatás politikai tabuja, és a demokraták egyre inkább különválaszthatják Izrael létezésének és biztonságának támogatását az izraeli kormány konkrét külpolitikai lépéseinek jóváhagyásától. A katonai segély feltételekhez kötése, majd fokozatos kivezetése legitim politikai opcióvá lehet, az AIPAC-pénzek pedig a választásokon előny helyett inkább teherré válhatnak.
Izrael számára ez nem feltétlenül jelent stratégiai katasztrófát. Tel-Avivban is sokan tudják, hogy egy gazdaságilag és katonailag erős Izrael hosszabb távon nem építheti biztonságát arra, hogy Washington minden izraeli kormány minden katonai/külpolitikai lépését reflexszerűen támogatja. Gáza politikai rendezése, a kétállami megoldás életben tartása, a ciszjordániai telepeserőszak megfékezése és az amerikai katonai függőség csökkentése egészségesebb és fenntarthatóbb alapokra helyezhetné a két ország kapcsolatát.
A különleges kapcsolatból így fokozatosan normális szövetségi kapcsolat válhatna.
Izrael biztonsága továbbra is fontos amerikai érdek lehetne anélkül, hogy Washingtonnak Izrael minden biztonságpolitikai célját saját nemzeti érdekeként kellene kezelnie.
Ez a kibontakozó amerikai Izrael-vita valódi tétje. Nem az, hogy Amerika Izrael barátja marad-e, hanem az, hogy hol végződik Izrael biztonsági érdeke és hol kezdődik Amerika nemzeti érdeke. Nem Izrael „elhagyásáról” van szó, hanem egy különleges kapcsolat átalakulásáról a feltétlen támogatástól a feltételekhez kötött szövetség felé.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.