Van valami zavarba ejtő abban, amikor egy kormány egy világpiaci eredetű gondra, jelesül a dízelproblémára azzal válaszol, hogy pénzt utal az érintett autók tulajdonosainak. Mintha az államnak minden komolyabb árváltozásnál oda kellene lépnie a kasszához, és kipótolnia azt, amit a piac éppen kivett az emberek pénztárcájából.
A gázolaj drágulása persze nagyon is valós probléma, a kút mellett állva erős, piszok erős káromkodásra ösztönző fejlemény. Mert hát az európai dízelpiac ellátási gondokkal küzd, az olajkereskedelmet geopolitikai konfliktusok terhelik, ennek árát pedig végül mi fizetjük meg a benzinkutakon. Január óta több mint 120 forinttal emelkedett a gázolaj literenkénti ára. Annak, aki naponta autóval jár dolgozni, gyereket visz iskolába, vagy vidéken egyszerűen nem tudja tömegközlekedéssel megoldani az életét, ez nem valami távoli világpiaci probléma. Hanem nagyon is konkrét pénz.
Erre született meg a havi ötezer, összesen húszezer forintos dízelkompenzáció kormányzati ötlete. Aligha ez fogja kihúzni a csávából azt, akinek egy tankolás már önmagában is tetemes, akár fájdalmasnak is nevezhető kiadás. Sokkal érdekesebb azonban maga az elv. Hol húzzuk meg azt a határt, amelyen túl egy termék drágulása már állami kompenzációt követel?
Ha a gázolajnál van ilyen, akkor a benzinnél miért nem? Ha az autózásba besegít az állam, akkor mi történik, amikor megugrik más, hasonlóan nélkülözhetetlen termék ára?
De csak módjával legyünk cinikusak, és egyvalamit azért adjunk meg a kormánynak: legalább nem szórta szét a pénzt minden dízeltulajdonos között. Nem kapja meg ugyanazt a húszezer forintot a húszéves családi kombi gazdája és egy 600 lóerős dízelszörnyeteg tulajdonosa. Meghúzták a határt 110 kilowattnál, nagyjából 150 lóerőnél, és személyenként csak egy autóra jár a pénz.
Ez természetesen nem tökéletes szociális célzás – mert egy autó teljesítménye nem árulja el, mennyi pénz van a tulajdonosa bankszámláján –, de legalább felismerték, hogy az államnak nem feladata mindenkit megvédeni, amikor drága lett megtankolni az autót.
Éppen ezért furcsa, hogy valahol félúton mégis megálltak.
Ha valóban azokat akarjuk segíteni, akiknek az autó munkaeszköz vagy a mindennapi élet nélkülözhetetlen része, akkor erre jövedelmi, területi vagy használati szempontból biztosan lehetne pontosabb módszert találni annál, mint hogy hány lóerő bújik meg a motorháztető alatt.
A húszezer forint így valamennyit visszaad abból, amit a dízel drágulása elvisz. Csakhogy ettől bizony nem lesz több dízel Európában, sem olcsóbb kőolaj a világpiacon, és kevésbé sérülékeny sem lesz a magyar üzemanyag-ellátás. Persze a világpiaci dízelválságot a magyar kormány nem tudja maga megoldani, és azt sem lehet rajta számonkérni, hogy a háborúk miatt finomítók esnek ki a láncból és akadozik az olajellátás.
Arra viszont már van ráhatása, hogy idehaza milyen választ ad minderre. A Tisza-kormány a közvetlen pénzosztást választotta, ami kétségtelenül segítség annak, aki megkapja, a probléma okain azonban mit sem változtat. Így a húszezer forint végül legalább annyira tűnik politikai gesztusnak, mint gazdasági válasznak – a dízel árát nem viszi lejjebb, némi szimpátiát viszont hozhat a döntéshozónak.
NAV: Automatikusan érkezik a dízeltámogatás, nem kell külön igényelniSzeptember 30-án jön a húszezer forintos dízeltámogatás első részlete