Az Ig-Nobel díj mintájára feltaláltam az Ig-Hungarikumot. Az Ig a haszontalan (ignorable) produkció. Ez a lista nem dicsőséges, mint a hungarikumoké, elemei nem hasonlíthatók a fröccs vagy a szőregi rózsatő kiemelkedő szerepéhez a magyar kulturális örökségben. Ezeket éppenséggel nem megőrizni, hanem elfelejteni, meghaladni kellene.
Hiába lesz tündökletes demokráciánk a magasban, ha a földön az autónk tengelye törik a kátyúban. Ha olyan rutinokkal keserítik meg az életünkkel, amelyekkel naponta találkozhatunk az önkormányzatok vagy az adóhivatal esetében. Belátom, bonyolult jelenségről van szó, de félő, előbb lesz új alkotmányunk, mint komolyan vehető karbantartási rendszerünk az utakon és a kötöttpályás hálózatokon. Ironikus gondolatok következnek.
A Hungarikumok listája (az ütődött elemeket is beleértve) pár oldalnyi, az Ig-Hungarikumok lehetséges listája ennél hosszabb. Aktorai a bankok, a hivatalok, a karbantartós szakmák, vagy a hangnem, az érthetetlen írásbeli fenyegetések, a fogyasztóknak szánt informatikai magyarázatok, az oktatási kisszerűségek, a betegekkel szembeni fellépés a kórházban, meg sok más dolog. Ám szemben a Hungarikumokkal, amelyeket élvezhetünk, az Ig-Hungarikum tartós bosszúságot okoz. Mindez az olvasónak is ismerős: ő az áldozat.
Jöjjön pár példa az utak világából.
Magyarország, benne különösen Budapest olyan hely, ahol sima útfelületek helyett mindenütt lyukak, huppanások, felgyűrődések bukkannak fel, rosszul illesztett csatornafedelek emelik a tétet. Csak pár négyzetméteren javítanak, soha sem készül egybefüggő szakasz, az egész egy sérülékeny aszfalt-patchwork. A kisszerűség mintaképei a frissen épült utak lehajtói, amelyek úgy nagyjából 50 méter távolságra elvesztik érdeklődésüket a civilizáció iránt, és a faluba menet már kalandtúra az autózás, éjjel különösen.
A folyamatosan meggyötört felületű út a civilizációs sérülés jele. Évtizedek alatt hozzászoktunk, beépült a mindennapjainkba anélkül, hogy követelnénk a normális állapotot.
Jobbkéz és testvére. Budapesten olyan kerületben lakom, ahol viszonylag ritka a széles főút. Vegyesen van tábla, illetve jobbkéz szabály tábla nélkül, mégpedig igen hasonló méretű kereszteződésekben. Ez a vegyes rendszer az állampolgárok iránti - csak részben indokolt - bizalmat fejezi ki, hogy mi úgyis tudjuk.
Sok országban minden kereszteződéshez ki van írva, mit kell tenni. A gyalogos számára vastag festékkel írják az út szélére, hogy figyelj balra vagy jobbra. A festék arra való, hogy mutasson, világítson, visszaverje az éjszakai fényt. Az Ig-Hungarikum útfestésnek nincsenek ilyen ambíciói, szép fehér az átadáskor, egy hónapon belül elszürkül, éjjel már nem is látszik. Hasonló a helyzet az ideiglenes jelzésekkel, amelyek nyomai összekeverednek a szabályos útfestéssel. De persze mi sejtjük, melyik a mi sávunk.
Jön a kanyar az erdei úton, lelassítunk 60-ról 40-re, ahogy a tábla kéri, 50 méterrel odébb 30-ra, a kanyart elhagyva aztán újabb táblák emelik a sebességet, míg végül ismét a normális tempóban haladhatunk. Mindez alig 200 méteren belül. A kisszerű szabályozás diadala. Valahol egy hivatal mélyén dolgától fáradtan és boldogan felsóhajt a tisztviselő:
sikerült egészen pontosan szabályozni, örülnek majd a helyszínelő kollégák.
Fekvőrendőr mérsékeli a száguldozó autósok tempóját. Ehhez a kellemetlentől a kifejezetten gonoszig ívelő építményeket használnak. A mi környezetünkben mintegy 20 fekvőrendőr van. A kellemetlen kategóriába esnek azok, amelyek a felületről vagy 30 centiméterre emelkednek ki, de elég szélesek ahhoz, hogy akár 20 km/óra sebességgel is áthaladhatunk rajtuk, ami - különösen sötétben - a Hivatal udvariasságának számít. Vannak azonban gonosz fekvőrendőrök, amelyek belesimulnak az úttestbe, szinte láthatatlanok. Egy keskeny és magas csík az egész, és már 10 km/órás sebességnél is durván megdobja az autót.
Itt is alkalmaznak útfestéseket, amelyek pár nap alatt lekopnak, így az áthaladás még kalandosabb.
A kormányt félrefordítjuk, ahelyett, hogy egy önkormányzati közgyűlésen emelt hangon követelnénk a fekvőrendőrök egységes építési szabályzatát.
Nem írok az útszűkítések, a forgalomszervezések, rosszul megtervezett és lassan haladó felújítások brutális világáról, amelyek napközben is hihetetlen sorokat okoznak, amihez néhány rosszul beállított lámpa is besegít.
Van más is, avagy egy csokor a romlás virágaiból. A mi utcánkban, sej-haj, évek óta építkeznek. Először felépítettek egy párszintes házat (négy év), aztán 50 méterrel odébb nekiálltak egy másiknak. A hosszan elnyúló építkezés nem ritka, mintha nem is lenne (alighanem nincs is) feszesebb határidőkre kényszerítő szabály. Nagy autó érkezik, út lezárva, napjában többször is. Közben rongálja az utat, amelyet korábban újraaszfaltoztak. A lakók tudják, hogy az utcájuk már oda, javítás csak egy-egy négyzetméteren lehet, jó esetben készül az ősztől tavaszig kitartó aszfalt-patchwork. Jönnek az útjavítók, nagyon lassan és ritkán jól végeznek.
Zárásként megemlítem az autópálya-koncesszió által lehetővé tett irdatlan, 40 kilométeres, egybefüggő lezárást, amely aztán végképp a nemzet és a kormány együttes szégyene. Így kényelmes az útépítőknek. Az autóban eltöltött várakozás óráiban módunk van nyomon követni, melyik gép működik, a munkások milyen cigarettát szívnak.
40 kilométeres lezárás azért, hogy nem több, mint 500 méteres szakaszokon dolgozzanak?
Hosszú időre leállítjuk a vasúti forgalmat, mert már elfelejtettük, hogyan kell technikailag kivitelezni a nagyjából folyamatos építést. Vagy tudjuk, de már nincs, aki megkövetelné. Közömbös állami megrendelő, csókos vállalkozó, szemtelenül laza szerződés, irdatlan költségek, joggal érzi az állampolgár és kormánya is, hogy telibe kapta a nagyvállalkozó végtermékét.
Amíg így van, addig a rendszerváltás az egekben halad, és bár örömkönnyek csillognak a szemekben, a földön mégis a kátyú az úr.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.