Sokáig nem érdekelt az olvasó. Pontosabban azt feltételeztem, hogy ha írok is valamit, akkor azt csak a szüleim olvassák majd el, meg talán az osztálytársaim (közülük sem mindenki), a barátaim, a szomszéd bácsi, magyarán: az ismerősök. Csak azoknak az íróknak vannak olyan olvasóik, akiket korábban nem ismertek, akik már meghaltak. Mint Vernének vagy Karl Maynek én. Ez így megy, ezen nem lehet változtatni.
Aztán jött egy olyan korszak, amikor fürdőztem az önmagamnak kitalált sikerben. Annyi olvasója volt a még be sem fejezett könyveimnek, hogy szinte az asztalomról lopták el a kézirat (akkor még javában gépeltünk) egyes oldalait a türelmetlenebbek.
A férfiak szeméből csak úgy sütött az irigység, de még így sem voltak képesek kivonni magukat a művek bűvköréből. A nők pedig... Hát, ők elaléltak már a vesszőimtől is. Ma már tudom, azt az irtózatos félelmemet próbáltam leküzdeni mindezzel, ami a fehér lappal szemben fogott el. Mintha a szakadék kiáltozná folyton a nevemet. Kellett a megelőlegezett siker felhajtóereje, hogy annyira elhalkuljon ez a hang, hogy már ne legyen ijesztő a fehér sivatag, amelyen épp készülök átvágni. Fekete jeleket (betűket és szavakat) hagyok magam mögött, hogy visszataláljak.
Hosszú ideig amúgy nem tartottam magamat olvasónak, hiába faltam a könyveket. Inkább ahhoz a világhoz tartoztam, amely megnyílt előttem. Nem szereplőként, ehhez nem volt kellő ambícióm, hanem csöndes megfigyelőként, mintha a szemközti ház ablakából kukucskálnék ki, vagy ott lopakodnék a hősök mögött, amolyan testetlen árnyékként, miközben mégis éreztem, amit ők, hallottam, amit ők, és igen, olykor azt is szagoltam, amit ők. Ez nem olvasó, hanem részvevő. A jó regények, még negyven évvel később is el tudják ezt érni nálam. A gyengék vagy közepesek már nem, ott látom a döccenőket, a logikai bukfenceket, a mesélő véges és cseppet sem szárnyaló képességeit. (Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy például a fércművekben mennyire túlmozgásosak a szereplők, mert az írójuk szinte mániákusan rögzít mindent: kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a poharat, majd az ajkához emelte, hogy belekortyoljon. Pedig csak iszik. És a főszereplőnek/narrátornak ötféle reakciója van az egész regényben: sóhajt, kisöpri a haját a szeméből, felvonja a szemöldökét, a szemét forgatja vagy felhorkan. Slussz. Ezeket váltogatja aztán hosszú oldalakon át.)
Később, már amikor újságírónak tanultam, belém verték, hogy az olvasó a minden.
Például úgy kell megfogalmazni egy mondatot, hogy az egyből érthető legyen, ne fusson neki még egyszer, mert ez nem regény, a nyelv itt pusztán cipőkanál, szívószál, ahhoz kell, hogy az információ minél egyszerűbben és kényelmesebben érjen célba. Hirtelen azt, akiről nem is akartam tudomást venni, magam elé kellett képzelnem. A vonásait, az ízlését, a jó- vagy rosszkedvét, a szokásait. És törekedni kellett arra, hogy már az első mondatokkal megragadjam a figyelmét, és úgy gombolyítani a fonalat, hogy ne is veszítsem el az utolsó pontig. Hiszen az én cikkem csupán csak egy a többoldalnyi kínálatban. Vagyis erős a csábítás, és azóta is egyre apadnak az olvasó figyelemtartalékai. Ez igen fárasztó volt, így hamar le is szoktam róla.
Ma is csak onnan tudom, hogy vannak olvasóim, hogy hébe-hóba eljut hozzám egy-két reakció. Ezen nem is nagyon szeretnék változtatni, ugyanis nem túl jó természettel áldott meg a sors e tekintetben. Ha dicsérnek, feszélyezetten toporgok, és bár jólesik, mégis azt szeretném, hogy minél hamarabb témát váltsunk. Ha kritizálnak, még feszélyezettebben toporgok, és bár érdekel, hogy mi a probléma, azért szeretném, ha minél hamarabb témát váltanánk. Igazából ilyenkor nem is én vagyok ott, mert gyorsan magam elé tolom az írószerepemet, a jelmezt, hogy „tessék, szerepeljél, ha már ezt akartad”. Addig pedig én, a valódi én, nyugodtan pepecselhetek.
Ma már úgy vagyok vele, hogy egy, csakis egy olvasó jár a fejemben, vele beszélgetek sokszor. Úgy képzelem ugyanis, hogy a ma már tizenkét éves Dusi egy napon bele fogja vetni magát ezekbe a szövegekbe.
Tudjuk, milyenek a gyerekek: jó ideig szinte sértésnek veszik, ha másoknak mutogatjuk a régi fényképeiket vagy meséljük el a kedvenc történeteinket róluk. Én is ilyen voltam, már azt is gyűlöltem, amikor anyám társaságban elindult a fotóalbum felé, amíg fel nem fogtam, hogy az én múltamat préselték bele azokba a fekete-fehér lapokba, és néhány olyan kérdésre is ott lappang a válasz közöttük, amelyeket még fel sem tettem. Talán így ébred majd fel Duskában is a kíváncsiság maga iránt. El sem tudom képzelni, milyen lesz majd, amikor megnézi ezeket a „pillanatfelvételeket”, és összeveti a maga tapasztalataival. Mert persze ezek a képek is torzítanak, néha szebbnek, legalábbis elviselhetőbbnek mutatják azt, ami nem volt olyan napfényes. De alapjában véve nem csalnak. Hányan cserélnénk vele? Hányan szeretnénk így böngészgetni az életünket felnőttként, amikor már kezdenek halványulni az emlékek, elkallódnak a fotók és eltünedeznek mellőlünk a fontosabb szereplők? Lehet, hogy világéletemben ezt a könyvet kerestem én is olvasóként?
