Apák és fiúk viszonya, mint tudjuk, már a görög mitológia szerint sem volt egyszerű, amit aztán – Turgenyevtől Franz Kafkáig – irodalmi példák sokasága reprezentál. A kötelék esetünkben is igencsak összetettnek és ellentmondásosnak tűnik, históriája olykor mintha a catullusi odi et amo jegyében alakulna.
Kardos András: Elmaradt séták nyomában – Levelek Apámhoz című kötetének centrumát alkotó hatvan kései levél tükrében ugyanis ezt az elemi kapcsolatot egyszerre jellemzik a mély és szenvedélyes szeretet gesztusai, valamint – a kései korszakban – a ki-kirobbanó viták, konfliktusok. Ez utóbbiak zömmel politikai-ideológiai, végül már világnézeti természetűek.
Az apa évtizedeken át Aczél György egyik legfontosabb tanácsadója, sőt barátja, ezáltal a kulturális politika formálója, a rendszer emblematikus figurája lett, a fiú pedig fokozatosan eltávolodott a kádári kompromisszumok világától, végül mindezt kategorikusan el is utasította.
A könyv keletkezésének apropóját az adja, hogy idén augusztusban volt Pándi Pál születésének centenáriuma. Az évforduló kézenfekvő alkalmat teremt a súlyos, olykor kifejezetten nyomasztó hagyatékával való számvetésre. Ami távolról sem tűnik egyszerű feladatnak. Sokoldalú pályájának mindegyik (irodalomtörténészi, kritikusi, szerkesztői és kultúrpolitikusi) övezete szinte kezdettől fogva polémiák, konfliktusok kereszttüzében formálódott. Személyisége, tevékenysége (tudta ezt jól, vállalta is), megosztó volt, nem véletlen tehát, hogy értékelése egészen napjainkig nem jutott nyugvópontra. Emléke még ma is fel-felkavarja az állóvizet.
A levelekből kirajzolódó apaképnek két lényegi attribútuma van.
Az egyik a gyakran emlegetett „morális skizofrénia”, ami a szerző szerint abból fakad, hogy Pándi egyszerre próbált megfelelni 1956-os lázadó és később a kádári rendszert támogató énje erkölcsi kihívásainak, egyszerre szeretett volna hű maradni a kommunista mártír Gimes Miklóshoz és az új hatalom jelképévé váló, szintén kommunista Aczél Györgyhöz. A kivégzetthez és a kivégzők képviselőjéhez. S mivel érzékeny morális lény volt, ez az összeegyeztethetetlen kettősség mintegy az állandósult krízis állapotában tartotta személyiségét. A dokumentumregény még azt is ebből vezeti le, hogy a tervezett nagy Petőfi-monográfia végül torzóban maradt. Ennek során viszont el kell tekintenie attól, hogy a „Kísértetjárás” Magyarországon szinte csak a költővel foglalkozó második kötete – benne többek között Az apostol masszív interpretációjával – mégiscsak folytatja a korábbi munkát. (A levelekben Pándi tudományos munkássága, mivel az apa-fiú viszony szempontjából ez jobbára indifferens, általában véve alárendelt szerepet kap.)
A permanens meghasonlottság teóriája voltaképp azt feltételezi, hogy Pándi valamelyest (tudatosan, netán öntudatlanul) élete végéig megpróbált kitartani ’56-os elvei, törekvései mellett is.
Ezt azonban – mivel jórészt ellenkezik a pályakép, az egyéniség fő jellemzőivel – nehéz lenne konkrétumokkal megerősíteni. Valószínűbbnek tűnik tehát, hogy már a kádári éra kezdetén revideálta álláspontját. Ugyanakkor a döntéseit sosem vette félvállról, súlyosabb következményekkel járó választásait meg-megszenvedte. Nagyívű Pándi-pályaképének összegzésében Agárdi Péter méltán emeli ki, hogy – egyebek mellett – „szorongva csatázó”, „baloldali szenvedéllyel megáldott és megvert tépelődő személyiség volt” (Egy marxista irodalmár a Kádár-korszakban).

A másik szerint Pándi „egész életét az »Auschwitz-szindróma« határozza meg, beleégett a lelkébe, hogy mindent alá kell rendelni annak, hogy soha többé ne legyen hitleráj” – hangsúlyozza a szerző. Méghozzá okkal, hiszen az a sokkoló élmény, hogy 1944-ben a nácik – édesanyjával és nővérével együtt – Ausztriába deportálták, vízválasztónak bizonyult. Innen kezdve egyre tudatosabban az antifasiszta meggyőződés alakította szereptudatát, ez határozta meg gesztusait. (Más összefüggésben emelte ki a „zsidó sérelem” szerepét Radnóti Sándor a Teherpróba című Pándi-kötetről a literának írt kritikájában.) Valóban úgy gondolhatta: ennek „mindent alá kell rendelni”. Mindent.
Ezért vált kivételesen érzékennyé az antiszemita, a rasszista vagy nacionalista hangokra, sejtetésekre, sunyi metaforákra.
Heves reakcióival nem fantomokat kergetett. Önnön személyét érintően sem. Irodalmi berkekben időről időre akadtak olyan romlott figurák, akik ki akarták őt zárni a magyarságból. Az ilyen esetek sorát, személyes élmények nyomán, magam is tudnám gyarapítani.
Végső soron úgy tűnik: az antifasiszta helytállás elemi morális követelménye alapozta meg, majd erősítette fel Pándi szocializmus iránti bizalmát, elköteleződését, mindez aztán a szemléletmódjában egységes entitássá formálódott. A jelek szerint ugyanis folyamatosan – és egyre inkább – kételkedett abban, hogy valamilyen más szisztéma hatékonyan gátat tudna vetni az esetleges szélsőjobboldali térnyerésnek. A nyolcvanas évek közepe táján, szűk társaságban a rá jellemző komor metakommunikációval a következőt mondta: „tudomásul kellene venni, hogy Magyarországon a szocializmus alternatívája nem a liberális demokrácia, hanem a fasizmus”. Mutatis mutandis erre rímel az, amit a fiának mondott nagyjából ugyanebben az időben: „Ti nem értitek, hogyha ennek a rendszernek, akármi okból, például miattatok (értsd: a demokratikus ellenzék miatt) vége lenne, akkor titeket – mondtad halkan – velünk (értsd: kommunistákkal) együtt fognak felakasztani.”
Innen közelítve válhat némiképp aránytévesztővé Könczöl Csaba itt újraközölt Pándi-értelmezése, mely már a címével – A meggyőződés balekja – azt sugalmazza, hogy megszállott makacssággal még akkor is kitartott a szocializmus mellett, amikor a szisztéma már teljesen kiüresedett, értéktelenné vált. Ennek jegyében aztán még az erkölcsi tartást is megtagadja tőle. Persze, Könczöl Pándi-portréja jórészt a tájékozatlanság miatt lett egyoldalú. Nem tudhatott ugyanis a lágernaplóról, és fogalma sem lehetett az olyan – bizalmasabb kontaktusokat feltételező – megjegyzésekről, amilyeneket föntebb idéztem.
A kötetet Pándi válogatott lektori jelentéseinek sora, valamint a Petőfi-példa című írása gazdagítja.
Külön kiemelendő Takács Márta, az egykori kolléganő (Kritika) Naplójának megrendítő, a Tanár úr halálának körülményeit rögzítő részlete. Így válik teljessé a Kardos András „levélregényéből” kibontakozó kép, mely kivételes koncentrációban tárja elénk hatalom, értelmiségi lét, meggyőződés és erkölcs dilemmáit és ellentmondásait. Üzeneteik időszerűsége korszakokon át ível. Miként nem halványul a történet privát szálának tanulsága sem. Sőt, nagyon is aktuális az intelem: legmeghittebb kapcsolataink nem válhatnak a politika zsákmányává. Az érzelmi bensőség tartományait bármiképp meg kell védenünk.
Infó: Kardos András: Elmaradt séták nyomában – Levelek Apámhoz. Magvető, 2026

