Félig üres padsorok előtt mondta el idei beszédét az ENSZ Közgyűlésben Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök. Nem először, de remélhetőleg utoljára.
Illúzió lenne azt hinni, hogy jövőre majd lényegesen csillapodik a legújabb virágkorát élő globális antiszemitizmus és Izrael-ellenesség, hogy nem vonulnak majd ki akkor is sokan az izraeli miniszterelnök beszéde alatt. Arra viszont van remény, hogy kevesebben tegyenek így, mert a jövő szeptemberi ENSZ Közgyűlés idején - ha csak valami csoda, vagy újabb háborús katasztrófa nem történik az elkövetkező egy hónapban –
minden valószínűség szerint már más miniszterelnök fogja képviselni a zsidó államot.
Izrael „Bibije”, amint már megszokhattuk tőle az utóbbi években, ezúttal is emlékezetes produkciót nyújtott a világszervezet színpadán. Atombombát ezúttal nem rajzolt, a hápogó, totyogó kacsa hasonlatot sem vette elő, de azért nem érkezett üres kézzel. Vitt magával és fel is mutatott egy személyi hívót, amellyel a libanoni Hezbollah terrorcsoportot gúnyolta a két évvel ezelőtti világszenzáció, a csipogó és adóvevő robbantásos akció sikere miatt, illetve egy Starlink internetterminált, az iráni rezsim elnyomása - a lakosság elhallgattatása, az internetről való levágása - szimbólumanként.
A kiváló szónoki tehetséggel megáldott Netanjahu a maga módján ezúttal is csillogott: az igazság egyedüli letéteményeseként az egész világot vádolta, amiért megfeledkezik a Hamász 2023. október 7-i terrortámadásáról, vitatja az izraeli hadsereg fellépésének erkölcsi alapját, a zsidó állam önvédelemhez való jogát.
Magabiztos, de keserű beszédében „erkölcsi gyáváknak” nevezte a kivonuló diplomatákat, bírálta az európaiak tehetetlenségét az iszlám szélsőségességgel szemben. Az évszázad hazugságának nevezte a gázai népirtásról szóló híreket, ostorozta a népirtás ellen tiltakozókat. A globálisan növekvő Izrael-ellenességért és antiszemitizmusért mindenekelőtt Katart és a katari pénzen történő amerikai egyetemi „agymosást” tette felelőssé, valamint azt, hogy a világ az emírség hírtelevíziójának, az al-Dzsazírának az egyoldalú közvetítéséből értesül a gázai eseményekről.
Kiemelte azt a „nyolcadik frontot”, amelyen Izrael harcol – „az igazságért folytatott háborút” –, miközben a többi, katonai fronton állítólag hatalmas győzelmek sorát aratta országa hadserege, Izrael népe pedig egységben állt ki állama és az igazság védelméért.
Netanjahu pontosan tudta előre, hogy hallgatósága igen korlátozott számú lesz, így tulajdonképpen célzottan az izraeli választóknak beszélt, akik egy hónap múlva járulnak az urnák elé.
Szavaiban rengeteg igazság volt, összességében mégis egy kozmetikázott valóságot mutatott.
Mindenekelőtt azért, mert miközben a háború minden eddigi katonai sikerét önmagának, az általa vezetett kormánynak tulajdonította, a bírálatokat, a szerinte igaztalan vádakat meg kivétel nélkül Izrael-ellenes, antiszemita megnyilvánulásként értelmezte. Márpedig, ha a vezető „az állam én vagyok” szellemében jár el, akkor „az államot”, a kormányát ért vádak is nem elsősorban a népnek, hanem neki szólnak.
Magyarként igen közeli tapasztalatunk van erről, hiszen Orbán Viktor és környezete is rendre Magyarországot és a magyarokat érő támadásokról beszélt, amikor a világ csupán az ő antidemokratikus intézkedéseit bírálta vagy szankcionálta.
Netanjahunak igaza van abban, amikor a népirtás vádja ellen küzd, és arra emlékezteti a világot, hogy ez a háború (sem) úgy kezdődött, hogy Izrael hódító szándékkal megtámadta volna valamely szomszédját.
Izrael a létéért küzd, példátlan terrortámadásra válaszolva indította el a gázai háborút, és ezt a szörnyűséget valóban relativizálja a világ jelentős része.
Nem teszik fel a jogos kérdést, hogy ha Gázában csakis ártatlan civilek, főleg nők és gyermekek halnak meg, akkor hová tűntek a 2023. október 7-i terrortámadás tervezői, végrehajtói, kik harcolnak évek óta Gázában az izraeli hadsereggel, honnan lett ennyi újságíró hirtelen Gázában, amennyinek a meggyilkolásáról beszámolnak, holott a Hamász uralta enklávéban a háború előtt kizárólag a terrorcsoport saját propaganda médiája működött?
A kérdéseket lehetne sorolni, de az ottani valóság azért nem fogalmazható meg néhány kérdésben, és nehezen ítélhető meg a hagyományos mércékkel, hiszen a terror elleni háborúban nincs arányos katonai válasz, mert elmosódnak a határvonalak a civil és a harcos között, a gyerek és azon gyerek között, akinek a felnőttek fegyvert adtak a kezébe.
A Hamász elleni harc tekintetében még bonyolultabb a helyzet, mivel nem egy klasszikus terrorcsoportról van szó, hanem olyan mozgalomról, amely ugyan a terror eszközeivel, de egy nép jogaiért küzd, így széles körű lakossági, civil támogatásra épül.
Ha ezeket az érveket nem Netanjahu sorolná, a hatása is más lenne. Az ő szájából azonban az igazság is hamisan cseng.
A mostani globális antiszemitizmus és Izrael-ellenesség jórészt épp az ő miniszterelnökségének a gyümölcse. Kormányzása 19, de főképp az utóbbi 16 éve alatt az ő politikája érte el, hogy Izrael ebbe a fájdalmas nemzetközi elszigeteltségbe került, a világ fekete báránya lett.
Ő az a miniszterelnök, aki alatt (és miatt) megszakadt az izraeli-palesztin tárgyalásos rendezési folyamat, fokozódott az izraeli telepek építése a megszállt ciszjordániai területeken és Kelet-Jeruzsálemben. De ő volt az is, aki hatalomba engedte a legdurvább szélsőjobbot, szabadjára engedte és büntetlenül hagyja a telepes erőszakot, megosztotta saját népét, és mindent megtett a demokratikus jogállam felszámolásáért.
Bibi mindezt olyannyira relativizálta az ENSZ Közgyűlésben is, hogy az már szemenszedett hazugság volt. Mint ahogy a nemzeti egységről szóló állításai is. Izrael nemcsak példátlanul elszigetelt, hanem megosztott is, és ez is az ő kormányzásának következménye. Saját felelősségéről szót sem ejtett, sem az Izraelt ért terrortámadás, sem a túszok kiszabadításának elszabotálása, sem egyetlen más ügyben sem, amelyre azonban az izraeli választók is válaszokat várnak.
Bárki is következzen Netanjahu után, hosszú és rögös út fog odáig vezetni, hogy Izraelt a világ újra a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának tekintse, hogy az izraeli miniszterelnök ENSZ Közgyűlésbeli beszéde alatt ne vonuljon ki tüntetőleg a hallgatóság tetemes része.