Amikor bemegyünk a nézőtérre, az előadás előtt a színpad jobb oldalán már ott ülnek a szereplők. Kezdéskor egyenként a színpad közepére ülnek velünk szemben, mindhárman. Beható tekintettel végigpásztázik rajtunk a szemük. Mi is rájuk fókuszálunk, ahogy váltják egymást, és utána csak némán figyelve ülnek és ülnek. Gondolhatnánk, hogy ez nem túl érdekfeszítő előadáskezdés, másodpercek alatt el lehetne unni, de mégsem ez történik, hanem annyira figyelmesen, kíváncsian, áthatóan és hangnélküliségükben is kitárulkozóan néznek, hogy magukra vonják és ott is tartják a figyelmünket.
Eredetileg tavasszal, a Jurányi Házban mutatták be a Füge Produkció, a SzínMűHely Produkció és a Staféta Drive című közös előadását, amit én a Szemle Plusz keretében a Kristály Színtérben láttam, de a Jurányiban változatlanul repertoáron van.
Két civil szereplővel, Lantos Viktória Zsanett-tel, az autógyári futószalagmunkással és az ugyancsak autógyári, lemondott szakszervezeti elnökkel, Németh Sándorral, aki már dermesztően sok szívinfarktuson esett át, továbbá Nagy Zsolttal, az Örkény Színház kiváló színészével. A műfaj: dokumentumszínház. Bepillantást nyerhetünk a kapitalizmus természetrajzát megtestesítő autógyár életébe, miközben felidéződik a győri Audi-gyár 2019-es hatnapos, béremelésért folytatott sikeres sztrájkja. Amiről filmfelvételeket is láthatunk kivetítve, sőt a székünk alatt elhelyezett papírzászlók lengetésével azt is imitálhatjuk, hogy mi is ott vagyunk a gyár előtti demonstráción.
Ám az előadás leginkább három ember személyes történetén keresztül vizsgálja, hogyan zsigerelik ki, netán tekintik gépek alkatrészének a dolgozókat, akikből csak annyi az érdekes, amennyi haszon kitermelhető belőlük, és nincsenek tekintettel arra, hogy a monotónia szinte agyonnyomja őket.
Ez persze főleg a futószalagmunkás Viktóriára érvényes. Szép nő, aki tisztán látja a sorsát. Békétlenül is megbékélt vele, érezhetően valamennyi harmóniát is kiküzdött magának. Átélten ecseteli, hogy mindössze egyetlen munkafolyamatot kell végeznie nap mint nap, ami összpontosítást igényel, de gondolkodást, alkotótevékenységet nem, hibázni nem lehet; egyik perc, óra, nap olyan, mint a másik, csinálni és csinálni, hajtani kell. Alacsony sorból jön, kis tanyasi házban él, azt igyekszik karbantartani, csinosítgatni, amatőr festőként iparkodik a lelkét, amennyire engedi ez a lélekölő munka, egyensúlyban tartani.
Sándor barázdált, megviselt arcán ott van a szenvedéstörténete, amit nyersen őszinte szavakkal regél el. Lúdbőröztető az őrlődése a munkaadók és a gyár dolgozói között. Csaknem lehetetlen megfelelni mindkét fél elvárásainak, ő az ütközőpont, idegmarcangoló a kettőjük közötti közvetítői szerep. Alig megoldhatósága szinte folyamatos lelkiismeret-furdaláshoz vezet. Jó lenne, ha erősödnének a nálunk zömében igencsak elsorvasztott szakszervezetek. Meg is kérdezi, hogy hányan szakszervezeti tagok a nézőtéren ülők között. Pár kéz emelkedik csak a magasba. Bár az egészsége alaposan kárát látta a munkájának, győzköd bennünket, hogy ez fölöttébb fontos lenne. Ahogy arról is mesél történeteket, hogy a néhány perces, riasztóan rövid pihenőidőkben hogyan iparkodott rávenni a dolgozókat, lépjenek be. Az ebédszünet is csak kapkodós evést tesz lehetővé. Regenerálódásra érdemben nincs mód. Termelni kell, hajtani kell, üzemelni kell, a gyár és vele együtt a tulajdonosok érdekei mindenekelőtt! Más alig számít. A végterméknek muszáj hibátlannak lennie, ezért mindenki csupán egy kis alkatrész a nagy egészben, nem véthet el semmit, begyakorlottan ismételnie kell a mozdulatait végkimerülésig, amit Viktória meglehetősen szemléletesen meg is mutat. Látjuk, ahogy gépiesen teszi és teszi a dolgát. Amihez nincs szükség a személyiségére, amit persze gyilkol is a pokoli monotonitás, ezt szeretni lehetetlen. Nem véletlenül mondja, hogy ő nem bánná, ha gépesítenék ezt a munkafolyamatot is.
Festéssel próbálja otthon kiereszteni a gőzt, ezzel a tevékenységgel igyekszik kiteljesedni. Zsolt ellátogat hozzá, őt festi, és közben ő is meséli a történetét. Hogy a színészek munkája, bár sokak számára tetszetősnek, sőt irigylésre méltónak tűnik, gyakran szintén idegroncsoló, sokszor látástól vakulásig tart. És abban is van olyan napi fárasztó, bágyasztó rutin, ami személyiségromboló, mire eljut az esti előadásig.
Három sors napjainkból. Három megrendítően őszinte megnyilvánulás, átvitt értelemben való meztelenre vetkőzés. Mintha spontánul beszélnének nekünk. De azért Kelemen Kristóf, Török Tímea és Teresa Lucia Rosenkrantz koncepciója szerint.
Megformált, mégis az élőbeszédhez abszolút közeli, betanult szöveget mondanak. Emiatt a civilek is valamennyire alakítanak, és így adják saját magukat. Tükrei a mának. A világ káoszából kiragadott kényszerű, németesen precíz, embertelen, ám hatékony, biztos profitot hozó termelési rendnek, ami az ő szűkös megélhetésüket is szolgálja, de emberi kiteljesedésüket riasztóan gátolja. Mások busás hasznot húznak, jól élnek belőlük. Tán ki is teljesednek. Nekik feltehetően bőven van gazdag, élvezetekkel eltölthető pihenőidejük.
A három önvallomás több helyütt megrendítő, de iróniával, akár maró humorral átszőtt. Szembesít bennünket a mi sorsunkkal is. Segíti a tisztánlátást, a magunkba nézést. Hogy tán kicsit könnyebben átvészeljük azt, amit baromi nehéz.
