E néhány sor szerzőjét annyira felbosszantotta, vagy inkább elkeserítette a budapesti magyar-ukrán ridegsége, a közönségnek és a mecset közvetítő csatornának az ukrajnai háborús szenvedésekkel szembeni közönye, hogy hosszabb cikkben ventillálta ki magából ezzel kapcsolatos rossz érzéseit, fájdalmait. Kitágítva a szolidaritás mai világot jellemző gyengeségére. A nagyszombati visszavágón azonban varázsütésre minden megváltozott.
Nem arra gondolok, hogy ezúttal a magyar himnuszt fütyülték ki, ami joggal paprikázhatott fel mindannyiunkat, legfeljebb a jelenlegi helyzetre tekintettel nagyvonalúan el lehetett siklani fölötte. Más kapott hangsúlyt. A cikk még arról ábrándozott, hogy a himnuszok után a két csapat játékosai összekapaszkodhatnának, így jelezve össztartozást, szolidaritást. Nos, valami hasonló történt. A magyar és ukrán focisták a közönség előtt összeálltak egy közös fotóra. Elvegyülve egymással. És ennyi bőven elég. Egyszerű, de felemelő gesztus volt. Utána még jobban lehetett örülni a győzelemnek is.
