Papp Sándor Zsigmond: Otthonról haza

Csak állok a kozmopolita és a lokálpatrióta között, a mindenre fanyalgó és a fél világot magához ölelő között, és megpróbálok nem nevetve sírni.

A reptéren imádom kihallgatni a hazatérő magyarok beszélgetéseit.

Alapjában véve két csoportba sorolhatók a honfitársaink. Az első szerint mindenütt jó, de legjobb otthon. Mert rendben, nem csúnya város Toledo, és Madrid is elmegy, de a Lánchíddal meg az Országházzal semmi sem veszi fel a versenyt. Attól minden szem könnybe lábad, mert abban annyi építészeti fineszesség, annyi ősi tudás lüktet, hogy holmi csicsás katedrálissal meg királyi palotával nem lehet csak úgy felülmúlni. Ráadásul az a sokszínűség, amellyel takaróznak, hogy ennyi vallás ilyen kis helyen, meg annyi tolerancia, és hogy felvágnak a buzinegyedükkel, meg hogy férfiak is sétálhatnak kézen fogva, szóval, ez ideológiailag már rég túlhaladott. Ezzel csak a keresztény Európa sírját ássák, nem is kicsit, hanem nagyon. Gőzerővel. És a főztjük! Felvágnak a szárított sonkájukkal, de annyira, hogy olyan éttermet is láttunk, ahol azt találták ki dekorációnak, hogy majdhogynem száz sonkát lógattak le a mennyezetről, és sonkaerdő ingott a vendég feje fölött (persze ehhez csak úgy asszisztál a spanyol KÖJÁL), hogy még véletlenül se rendeljen mást. És még a reptéren a djútifríben is lehet venni egészben, fekete anyagba bugyolálják, mintha nem is tudom, Armani zakó lenne vagy gitár, és 600 eurót kérnek érte, ami a minősített rablás nyilvánvaló esete. De hát annak a sonkának még szaga sincs! Persze ha nagyon belenyomom az orrom, akkor még csak-csak, de semmi füstösség, semmi pác. Két évig is képesek szárítani a tengeri levegőn, mert ezek ráérnek, ezeknek van idejük, ezeket bezzeg nem rabolták ki a tatárok. És akkor jönnek a sok tengeri herkentyűvel meg tintahallal, amit szendvicsben is adnak, mint mi a rántott húst, de zongorázni lehetne a különbséget. Á, ezek egy jó csülkös bablevest se tudnának összehozni, és fogalmuk sincs arról, hogy milyen a töpörtyű zöldhagymával!

A másik viszont Madrid leglepukkantabb negyedét sem adná oda Budapestért. Hát nézzék csak meg, Pest úszik a koszban, alig látni felújított házat, a spanyoloknál meg pont fordítva, és hát az egységes városkép a kovácsoltvas erkélyekkel: az az átgondoltság. Lehet, hogy nincs itt Eiffel-torony meg Országház, Colosseum és Akropolisz, de ez a város egyben van. Itt az egész a látnivaló, nem a puccos részletek. Mert itt bezzeg nem lopják el a közterekre szánt pénzek háromnegyedét. És tudják, hogy mit jelent egy fa. A platánokkal teli Madridban napnál is világosabb, hogy nem gyötrik a fákat, mint Pesten, az emeleti ablakokig kúszó lombokról nem a fűrész jut eszébe az átlag spanyolnak, és nem az, hogy elvették a kilátását, nem hugyozza le hát titokban, nem kezdi ki a törzsét, hátha kiszárad magától. Itt a suttyóság nem leleményességgel párosul. És akkor, kérem, arról még nem is beszéltem, hogy itt élet van. Nem a tévé előtt ücsörög este nyolckor a fél ország, hogy a kertévék ostobábbnál ostobább műsorait nézzék, hanem lemennek a térre, az utcára, boroznak és beszélgetnek, ezek még szólnak egymáshoz, kérem, és nem anyáznak, ha valamiben nem értenek egyet az első mondat után. És itt nem ölik a kultúrát, hanem megélik. Nézzenek csak szét. Szenvedély van, és nem indulat. És nekem sokkal többet elmond a vallásról meg a keresztény értékekről, amikor reggel nyolckor (az nálunk hajnali hatnak felel meg) takaros kis sort láttam a templom előtt kígyózni, a hívek várták, hogy bemehessenek a reggeli misére, szépen, nyugodtan. Én ilyen sort utoljára csak a kommunizmusban láttam, meg mostanság a menő múzeumok előtt. De ez más volt, kérem. Ez egészen más. Azóta egy kicsit jobban hiszek. Mert lehet, hogy a Pilisben fut végig a világ szívcsakrája, vagy micsoda, de itt legalább nem csinálnak felvédőt a tízparancsolatból.

Én meg csak állok a kozmopolita és a lokálpatrióta között, a mindenre fanyalgó és a fél világot magához ölelő között, és megpróbálok nem nevetve sírni. Nem belga lenni a balgák között. Ha kérdeznének, csak annyit tudnék elmakogni, hogy amióta félni kezdtünk gyakorlatilag mindenkitől, aki nem mi vagyunk, kicsit otthonosabban érzem magam a világban. Vágyom rá, hogy elvegyüljek benne. Hogy közelebb húzzam magamhoz, mint a takarót a hideg éjszakán. De a nagy összemelegedés és nagy egybeolvadás után máris motoszkálni kezd bennem az a másik érzés is, honvágyat nem mernék mondani, mert nem vágyom a hon után, csak néhány otthonos utca és tér után. A Dunán megcsillanó esti fények, néhány jóízű káromkodás után a végállomás bor- és vizeletszagú járdáin, hogy mogorván magamra gombolhatom a várost, és hogy azt is értem, amikor összesúgnak a hátam mögött. Lehet, hogy Pest nincs ott a leginkább élhető helyek között, de nagyon ott van azok között, ahová jó visszatérni. (Hazát, a nagy szavakat kerülendő, megint csak nem mondanék, túl sok a nem kívánatos jelentés.) Kifújni a sokáig benntartott levegőt. Szóval, lehet, hogy kicsi és savanyú, de az enyém. És ez a birtokos névmás, hogy nagyon precíz legyek, tán az, ami leginkább közel áll a hazához. Egyszemélyes, és nem fotogén. Nem tűri a hangos szót, és leveti magáról a pántlikát.