A politizáló színházról

Az elmúlt években gyakran lángolt fel a vita színház és (aktuál)politika viszonyáról, illetve arról, hogy egyáltalán szabad-e a színháznak politizálnia, mi a dolga e két "jelenségnek" egymással. Legutóbb a Heti Válasz foglalkozott hosszú cikkben ezzel (Főszerepben: a politika), kárhoztatva egyes fővárosi színházakat, színtársulatokat erősen aktuálpolitikai darabjaik miatt. Megkapja a magáét a Radnóti Színház, a Katona József Színház, a HOPPart Társulat és a többiek, mert a cikk írója szerint, amit művelnek, már nem társadalomkritika, hanem politikai gegparádé, maga a Sas József-féle politikai kabaré.

Ám a főszerep természetesen az Eszenyi Enikő vezette Vígszínház új darabját, A revizort illeti. Azt hiszem, nem kell ismertetni a méltán népszerű Gogol-mű tartalmát. Ám amit a Vígszínházban láthatunk, valóban nem a hagyományos darab. Erősen aktualizálták, kezdve a trafikoktól, a hajléktalanságig, egészen a zöld dosszién át a Nemzeti Összetartozás Daláig megjelennek benne az elmúlt évek politikai "finomságai".

A Heti Válasz cikkében úgy állítják be Bodó Viktor rendezését, mintha az egy erőltetett, unalmas, csakis elvetemült balliberálisoknak való, művészeti értékkel nem rendelkező valami lenne. Holott a darab teltházzal és nagy sikerrel fut, a közönség abszolút vevő a poénokra, amelyek mesterien ugranak elő egy-egy váratlan, ám éppen odaillő pillanatban. És ami a legfontosabb: valóban rólunk szól. Valóban az utóbbi évek hazai politikájára van kihegyezve, de ugyanígy szól az elmúlt 20, 50 vagy 100 évről. Ha magunkba nézünk, akkor rólunk, az egyes emberről és a belőlünk álló társadalmunkról. A Heti Válasz-beli cikk konklúziója megállapítja, hogy úgy tűnik, ezekben a "botrányos" előadásokban nem is a művészi minőség a fontos, aki pedig mégis erre vágyik, fontolja meg, hova megy színházba.

Ezennel el is érkeztünk az alapkérdéshez. Miért ne lehetne egy színház világnézetileg (és nem pártpolitikailag) liberális vagy konzervatív? Miért ne férne bele a kulturális pluralizmusba, hogy létezik erősen társadalomkritikus, ha úgy tetszik, politizáló színház és emellett egy hagyományosabb, konzervatívabb, az egyes műveket a maga kontextusában értelmező színházi vonal?

Szinte minden színházi mű aktuális volt a maga korában, sőt, mondjuk ki: politizált. Hiszen Gogol a maga idejében A revizorral nem politizált? Nem az akkori orosz társadalom görbe tükre volt? De úgy tűnik, az akkori hatalom jobban tolerálta az ilyet: 1836-os bemutatóján maga I. Mikós cár is jelen volt, és beszámolók szerint igencsak tetszett neki a darab. Vagy vegyünk másokat.

Moliére Tartuffe-je, mely többek között a vallási és erkölcsi képmutatást leplezi le, a bemutatásakor botrányba fulladt, s maga a párizsi érsek vette rá a királyt a darab betiltására, szerencsére csak néhány évre. Brecht személye is maga a politizálás, hiszen baloldali, sőt kommunista szemléletű író volt, bár idővel szembefordult a sztálini bolsevizmussal. A Galilei élete, a Szecsuáni jólélek, a Mahagonny városának tündöklése és bukása mind-mind égetően aktuális művek voltak saját korukban. S bizonyos tekintetben ma is. Akárcsak Shakespeare, Bulgakov vagy Szophoklész művei.

Nem különben Vidnyánszky is politizált (neki szabad?) a Johanna a máglyán című darabbal, sőt, beleerőltette az oda nem illő motívumokat (Barroso, Tavares, Cohn-Bendit a Magyarországot "támadó" világlapok címoldalán). Vulgárisan azt sugallva ezzel, mintha már akkor is a liberálisok keze lett volna a dologban. S persze "mélyebb" üzenete is van a darabnak. Nyulassy Attila színházkritikus fogalmazta meg, hogy "Szent Johanna maga a megtestesült jóság, aki meg ellene van, az mind gonosz, csúnya és rossz. A gonosz Európa megöli a jó és igaz Johannát." Ismerős kép ugye? Egy ártatlan ország kontra a gaz Európai Unió.

Innen már csak egy lépésre van az a szemlélet, amiről akkor bizonyosodhattunk meg, amikor Boross Péter egykori miniszterelnök (!) az ATV-ben egy hete arról beszélt, hogy bizonyos ballib szellemi körök intellektuális előnyüknél fogva uralkodnak az egyetemeken és egyes kulturális-tudományos intézmények fölött. Már csak az hiányzott, hogy rendes "úriemberhez" méltóan kimondja: a "tuggyukkik".

A hagyományos módon játszott darabok természetesen lehetnek értékesek és érdeklődésre számot tartóak a mai világban is, ám különbség van nemzeti hagyomány és negédes nemzeti giccs között. Sajnálatos módon azonban a mai magyar konzervatív szemléletű színházi világ inkább az utóbbit műveli (tisztelet a kivételnek).

Fejtő Ferenc, a méltatlanul keveset emlegetett baloldali gondolkodó írta éppen a Népszava hasábjain több mint 70 évvel ezelőtt (1937. október 31.) ma is aktuális sorait: "az egyetlen erény az öncsalás és a mások becsapása, becsületes író csak az, aki a tejjel s mézzel folyó Kánaán cigányzenés délibábját festi az egünkre, s Széchenyitől Adyig s Adytól az új irodalmi nemzedékig hazafiatlan minden magyar, aki szembe mert nézni a valósággal, aki nem becsapni akarta a beteget és környezetét, hanem diagnózist venni róla, s meggyógyítani".

Itt tartanánk még ma is? 2014-ben?

Az önimádó hazafiság helyett sokkal inkább önbíráló hazafiságra lenne szükségünk. Nem a haza ellenében szólni, hanem érte. Demokratikus szellemű, kritikus és européer patriótaként.