Önterápia dalokkal

Publikálás dátuma
2014.05.20. 07:47
Jónás Vera dalszövegeket is ír FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Még csak tavaly ősszel jelent meg a huszonhat éves Jónás Vera dalszerző-énekesnő első, Game című lemeze, de karrierje máris felívelőben van. A fiatal díva ma a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában fogja előadni angol nyelvű albumának dalait az MR2 Akusztik+ sorozat keretében. Az érett hangú lányt segíti két állandó zenésztársa, Csizmás András nagybőgőn és Dés András ütőhangszeren.

Bár Vera könnyűzenében utazik, a saját maga által írt dalok korántsem hasonlítanak a szirupos popslágerekre. A művésznő kellő komolysággal, de ugyanakkor nagy adag lazasággal énekel nőiségről, a párkapcsolatokról és a mindennapokról.

A dalszövegei nem konkrét történeteket mondanak el, inkább egy-egy lelkiállapotról szólnak. - Számomra a dalszövegírás egyfajta önterápia. Pillanatképeket villantok fel a lelkemről - vallja az énekesnő. A lemez hallgatása közben azt gondolhatnánk, Vera már fiatal kora óta zenei pályára készül. Pedig korántsem.

A lány az érettségi után a szülei unszolására az ELTE-re jelentkezett társadalmi tanulmányok szakra, melyet bevallása szerint, ha nem is a legjobb jegyekkel, de derekasan befejezett. - Miután lediplomáztam, úgy döntöttem "elszököm" itthonról - mondta Vera, aki a London Centre of Contemporary Music-ba jelentkezett, ahol éneklést és dalszerzést is tanult.

Verára azonban nemcsak az iskolapadban tanultak, de a brit könnyűzene is nagy hatással volt, különösen az olyan együttesek mint a Beatles vagy a Radiohead. Persze már gyerekkorában is "kiképezték" zeneileg.

A blues és a rock vonalat preferáló édesapja ismertette meg lányával először Frank Zappa, a Pink Floyd, a Led Zeppelin és a gitárvirtuóz Jimmy Hendrix munkásságát. Az egyetemen pedig megtanították neki, hogy a zeneiparban olykor érdemes több lábon állni.

Vera ezért is szerez néha másoknak is dalszövegeket, legutóbb A Dal című televíziós műsorban versenyző Pál Dénesnek írta meg Brave New World (Szép új világ) című szerzeményét. Vera tehetségét nemcsak itthon, de már külföldön is elismerték.

Idén évelején a nemrég debütált lemezét beválasztották az Independent Music Awards öt legjobb "felnőtt kortárs" lemeze közé, négy angolszász előadó mellett. Vera pedig még 2012 őszén bejutott az amerikai állami támogatással finaszírozott OneBeat zenei projektbe, amelyen harminckét fiatal zenész vett részt a világ minden tájáról.

A program egy floridai műhelymunkával indult, a fiatalokból verbuvált csapat éjjel-nappal zenélt együtt, majd útra keltek, hogy a keleti partvidéken, Floridától New Yorkig a korábban közösen megírt, vagy helyben rögtönzött zenei élményt nyújtsanak iskolákban, óvodákban, nyílt utcán, bevásárlóközpontban és koncertteremben.

Ezen az úton ismerkedett meg Vera a street studio, vagyis utcai stúdió nevű zenei modellel, melyet a magyar közönséggel is szeretne megismertetni. - Kimegyünk az utcára, kiviszünk egy asztalt, egy mikrofont, sok hangszert, majd egy laptopon élőben rögzítjük, ahogy az utca embere zenél, végül a felvett hangokat összevágjuk - magyarázza Vera.

A zenei kísérletben a művésznőt a Snétberger Zenei Tehetség Központ fiatal roma zenészei fogják segíteni. A kuriózumnak ígérkező Street Studio Hungary idén augusztusban indul magyarországi turnéjára.

A ma esti koncertre pedig Vera még egy meglepetésvendéget is elhívott: Grecsó Krisztiánt, aki az énekesnő első magyar nyelvű dalának szövegét írta.

A kitaszított másság

Publikálás dátuma
2014.05.20. 07:45
Dancs Annamária, Kerényi Miklós Máté a táncosok társaságában pörög-forog, ugrik, ha kell FOTÓ: K 2 PRESS
A mosoly országában a másságuk miatt kénytelenek elválni egymástól a szerelmesek. A Budapesti Operettszínház, Kerényi Miklós Gábor rendezésében, hatásos produkcióban, túlcsorduló látvánnyal mutatta be Lehár Ferenc gazdag dallamvilágú művét.

A mosoly országában kidomborodik a másság, az előítéletesség. Szu-Csong herceget Bécsben mérik végig némiképp furcsálkodva, Lizát pedig Kínából nézik ki, amikor beleszeretve vele tart. És nem is lesz ennek jó vége, nem lesz operettekben szinte kötelező boldog vég.

Így jár a herceg testvére Mi, azaz a szubrett, és Hadfaludy Ferenc gróf is, vagyis a táncoskomikus, aki szintén szerelme miatt tartott a messzi Kínába, de ugyancsak haza kell térnie. A nagy egymásra találást kényszerű szakítás követi, a nem összeillőnek minősített szerelmeseket valaki egyenesen úgy minősíti, mintha hal és madár talált volna egymásra, ami ugye lehetetlenség.

Az operettnek mindig volt társadalmi érzékenysége, még ha ezt gyakran rózsaszín ködbe is burkolta, az előadások pedig esetleg végképp kiirtották a társadalmi problémákat. Most a Budapesti Operettszínházban azért érződnek, ha nincsenek is kiemelten középpontba állítva.

A Földes Tamás által játszott Csang, a herceg nagybátyja a fő-gonosz, ő testesíti meg a szemellenzős vaskalaposságot, ármánykodik, intenzíven bajt kavar, ahogy csak tud. Földes korlátoltnak is játssza, de olyannak is, aki azért abszolút átlátja, hol és hogyan érvényesítheti aljasságát, és tűzön-vízen keresztül is viszi az akaratát.

Lehár Ferenc idősebb kori operettje igényes muzsikájával közelít az operához, Kerényi Miklós Gábor pedig sok tekintetben a musicalhez közelíti a produkciót, leginkább a látványvilággal. Gyarmathy Ágnes díszletei élénk színűek, meglehetősen mozgékonyak, a hatalmas legyezők csaknem önálló életre kelnek.

Vetítéssel is erősítik a látványt. Nekem ez már többször is túl sok. A tán legfrekventáltabb dal, a Vágyom egy nő után közben például hatalmas, tűzpiros vulkánt vetítenek a háttérbe, ez szájbarágás, és elvonja a figyelmet az amúgy igencsak intenzív színészi teljesítményről.

Persze a hatás vitathatatlan a szám után tombol a közönség, de szerintem tombolna akkor is, ha nem osztanák meg a figyelmét, mert Boncsér Gergely kiválóan énekel, a vágyat és a totális elkeseredettséget egyaránt megjeleníti illusztráció nélkül is, ahogy a reménytelenség fájdalmasságát szintén. És közben van férfias vonzereje, elszántsága.

Nem egy pipogya fráter képtelen áttörni a tébolyult, megmerevedett előítéletek falát, hanem tetterős férfinak muszáj meghátrálnia. 

És bizonyos mértékig zátonyra futnia, ha azért ott is marad a csipetnyi remény, hogy egyszer, valaha csak lesz ez máshogy is, hiszen nem halállal végződik a történet. Frankó Tünde, Liza, a hercegért megvesző lány, ugyancsak fájdalmas szépséggel énekel, nyilvánvalóvá teszi a feltételnélküli odaadást. 

A mozgalmas, nem ritkán tolakodó látvány a musicalek némiképp harsány világát idézi, miközben olyan virgonc, pattogós, jókedvre derítő táncok paprikázzák fel a publikumot, amilyenek nem feltétlenül szerepelnek az operai mérvű Lehár művekben.

Azaz a totális hatás kedvéért összekeveredik itt sok minden, de kétségtelen, hogy a Lőcsei Jenő által koreografált táncok szellemesek, vitalitással teli energiabombák, meglepő figurákat is tartalmaznak. A balettkar igencsak bedobja magát, és persze a szubrett és a táncoskomikus is.

Dancs Annamária, Kerényi Miklós Máté pörög-forog, ugrik, ha kell, vannak emelések, vicces lépések. És van egy olyan szomorkás, lelassuló, egymáshoz bújó, szép tánckettős, amiben már az elválás rémülete is kifejeződik. Peller Károly az eseményekbe belekeveredő, mókásan riadt főeunuchként igyekszik épp bőrrel kikerülni a sorozatos kalamajkákból.

Horváth Kata mutatós jelmezek garmadáját tervezte. Makláry László áradóan, szenvedéllyel, de sziruposságtól mentesen vezényli a zenekart. Kerényi Miklós Gábor rendezésében akad, ami túlcsordul, de az kétségtelen, hogy hatásos, erőteljes a produkció, sikerre van ítélve.

Szerző

Imádta a közönség az Amerika hanyatlásáról szóló filmeket

Szélviharos, esős időben érkeztek és nagy sikert arattak hétfőn az Amerika hanyatlásáról szóló versenyfilmek a 67. cannes-i filmfesztiválon: a kanadai David Cronenberg Maps to the Stars címmel készített filmjében Hollywoodot egy vérfertőző és szörnyűséges világként mutatja be, míg az amerikai Bennett Miller Foxcatcher címmel egy igaz történetet dolgozott fel John E. du Pontról, egy amerikai birkózócsapat megalomán szponzoráról.

Az Amerika hanyatlásáról szóló filmeket egyébként vasárnap este Tommy Lee Jonesnak a 19. század közepén játszódó női westernje, a The Homesman nyitotta. Kilenc évvel a Melquiades Estrada három temetése után az amerikai színész második rendezése vegyes fogadtatásban részesült, a kritikák elsősorban Tommy Lee Jones alakítását méltatták, aki filmjének főszerepében is látható.

A két évvel ezelőtt csalódást okozott Cosmopolis után a kanadai David Cronenberg első amerikai filmjével tért vissza, amelyben egy általa jól ismert világot mutat be. A hollywoodi álomgyárról Los Angelesben készített keserű és kegyetlen, időnként horrorisztikus komédiában kísérteteket látó idegbeteg színésznők, cinikus gyereksztárok és azok gurujai, menedzserei, pszichológusai, valamint a pénz és a siker iránti vágyuk jelenik meg. A rendező a tőle megszokott fekete humorral és a reménytelenség érzésével nyúlt a témához, amelyben a kafkai hangulatú mikrokozmoszként bemutatott Hollywood nemcsak a show-biznisz, hanem a nyugati civilizáció metaforája is egyben.

"Forgathattuk volna a Szilícium-völgyben, a Wall Streeten, bárhol, ahol az emberek nagyon ambiciózusak, pénzéhesek és összezárva élnek" - hangsúlyozta a rendező a bemutató előtti sajtótájékoztatóján. A történetben egyébként hangsúlyos szerepet kapott a vérfertőzés, a testvérek közti szerelmek ismétlődésével, amely a bűnben fogant Hollywood metaforájaként is értelmezhető.

A film főhőse a 18 éves skizofrén és piromán Agatha, akit az Alice Csodaországban és a Halhatatlan szeretők című filmekben megismert Mia Wasikowska alakít. A lány egy színésznő anyja emlékétől szabadulni nem tudó filmsztár, Havana Segrand személyi asszisztense lesz. Az idegbeteg filmsztárt Julianne Moore játssza. 

"Havana elismerésre vágyik. Egyszerre szomorú és vicces" - hangsúlyozta a színésznő Cannes-ban.  A Cosmpolis főszerepét alakító Robert Pattinson ezúttal egy színészi karrierre vágyó sofőrt játszik, aki karrierje előmozdítása érdekében kész öregedő színésznők vágyait teljesíteni vagy áttérni a szcientológiára is.   

A harmadik amerikai filmet, a Capote című első filmjéért 2006-ban a legjobb rendezői Oscar-díjra is jelölt Bennett Miller Foxcather című alkotását óriási lelkesedéssel és tapssal fogadták a sajtóvetítésen az újságírók. Az igaz történetet feldolgozó alkotás 1987-ben kezdődik, amikor az egyik leggazdagabb amerikai dinasztia, a Du Pont egyik örököse szponzorálni akarja Dave (Mark Ruffalo) és Mark Schultzot (Channing Tatum), akik mindketten aranyérmet szereztek birkózásból az 1984-es Los Angeles-i olimpián. (1985-ben egyébként mindketten indultak a budapesti világbajnokságon, ahol Mark aranyérmes lett, Dave pedig második).

Szüleik válása után a majdani birkózók nehéz gyerekkort éltek át, gyakorlatilag Dave nevelte fel Markot. A történet kezdetén Dave már családot alapított és öccse edzőjeként dolgozik, aki teljes magányban készül a következő, szöuli olimpiára. John E. du Pont megjelenése szétzúzza a két testvér közti harmóniát, az ugyanis egy idő után nem egyszerűen szponzor, hanem edző is szeretne lenni.

Mark követi a milliárdost a farmján felépített sportközpontba, ahol luxuskörülmények között és a kokain hatása alatt "mentora és új apja" hatása alá kerül. Miután Dave is csatlakozik edzőként a csapathoz, a három férfi közötti manipulatív hatalmi viszony tragédiával végződik: Mark sértődötten otthagyja a csapatot, Du Pont pedig a családja szeme láttára megöli Dave-et.

A milliárdos megalomán manipulátort a korábban humoros szerepekben nagy sikert aratott Steve Carell alakítja. Anyját pedig - akinek a milliárdos megfelelni akar - Vanessa Redgrave játssza. "Ez egy görög tragédia, amely megmutatja, hogy mi történik egy tehetséggel egy olyan világban, ahol minden eladó" - mondta Mark Ruffalo a cannes-i sajtótájékoztatón. A rendező szerint a film "témája sokkal átfogóbb történet és közelít ahhoz a világhoz, amelyben élünk. Azt viszont tagadta, hogy politikai filmet csinált volna.

Szerző