Az ifjú Richard karmesterként kezdte, hamarosan messze földre elterjedt kiválóságának a híre. Aztán elkezdett komponálni. Induláskor azonnal a legjobbakat, a Till Eulenspiegelt, a Don Quijotét, a Don Juant.
Végre elérkezett az első opera is, amelynek a létrejöttében már nyíltan része volt a zsidógyűlöletnek, a bibliai hátterű Salome, mintegy annak a bizonyságául, hogy "Mózes népe elszabadultan érzéki, hajszolja az örömöket". Azonnal világsiker, de nem mondanivalója miatt, hanem lenyűgöző zenéjéért.
Már akkor megszületett az a legenda, hogy Richard Strauss az olcsó közönségsikert keresi, a népszerű dallamokat, holott mindössze annyi az igazság, hogy ellentétben a komponisták legtöbbjével, ő nem kínokban szülte az alkotásait, szinte közvetlenül a lelkéből fakadtak.
Tartós alkotó szövetséget kötött a kortárs nagy költővel, Hugo von Hoffmannsthallal, aki egészen a haláláig írta a színpadi művek szövegének a többségét.
Hasonlatos volt ez a Mozart-Da Ponte pároshoz, például a Rózsalovag tündéri záró hármasa zeneileg is Mozart világát idézi.
De ebben az együttműködésben is időnként már kibukkan a zeneszerző tüskés hajlama. Ami azért meglepő, mert Richard Straussban jelen volt a gyöngédség is.
Papucsférjként rajongott feleségéért, egy tábornok lányáért, aki viszont szinte egész házasságukban gyötörte őt, miközben olthatatlanul viszontszerette.
A hitves hálószobájába a szenvedélye viszont nagy ritkán vitte, nem annyira azért, mert csúnya asszony volt, (az volt), hanem mert a zeneszerzőt a testi gyönyörök amúgy hidegen hagyták.
Sajátos vonása az is Richard Srauss életének, hogy antiszemitizmusát fennen hirdette, miközben alkotó életét végig kísérték a zsidó partnerek.
Kutya-macska barátságnak mondható közismert összetalálkozása a másik óriással, Gustav Mahlerrel, akinek vezényelte ugyan zseniális szimfóniáit, miközben amint módja volt rá, bántotta őt is.
Annak tulajdonítják ezt, hogy tisztában volt Mahler értékével, miközben gyötörte az indokolt szakmai féltékenység.
Legendás antiszemitizmusának az is ellentmondani látszott, hogy amikor elvesztette Hoffmannsthalt, kétségbeesve kereste minőségi utódát, akit aztán Stefan Zweigben lelt meg.
Közösen alkották "A hallgatag asszonyt", amelynek szövegkönyvéről a komponistának az volt a véleménye, hogy a Figaro házassága óta a legjobb vígoperai librettó.
A hazai születésnapi Strauss parádé színlapján ez a mű nem szerepel, a budapesti Operaház eddig soha nem is játszotta. És itt bukkan elő a legékesebben a zeneszerző jellembeli fogyatékossága.
E mű születése ugyanis már a nácik uralmának az idejére esett, a hatalom betiltotta a zsidó társszerzőséget. Strauss igaz, megpróbált szembeszegülni, de csak meghátrált.
Azért is, mert testestől-lelkestől behódolt a hitleri uralomnak, kiszolgált. Náci párttag nem lett, azt elutasította, akárcsak Furtwängler.
Az utókor mindezt elnézte, mert bölcsen zenetörténeti nagyságát ítélte fontosabbnak. Urnája búcsúztatására Srauss Beethoven Eroicájának a gyászindulóját kérte, amelyet ki más is vezényelhetett, mint a megbocsátó Solti György.
