Szerbia közelít a csődhöz

Publikálás dátuma
2014.08.15. 07:32
Vucic nem halogathatja sokáig a döntést a reformokról FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/SEAN GALLUP
Szerbia talán történetének legsúlyosabb megszorítása előtt áll. A belgrádi kormánynak szinte példátlanul súlyos válsággal kell szembenéznie, amit elmélyített a tavaszi, legalább 1,5 milliárd eurós kárt okozott árvíz. Bár előzőleg két pénzügyminiszter is amiatt mondott le, mert szerintük Aleksandar Vucic kormányfő nem akar valódi reformokat elfogadni, most már nincs menekvés, kemény intézkedéseket kell hozni.

Egy a minap közzétett felmérés szerint Szerbia lakosságának negyedét fenyegeti a teljes elszegényedés veszélye. Ez azt jelenti, hogy Európa államai közül itt a legalacsonyabb az életszínvonal. A Köztársasági Statisztikai Hivatal közlése szerint a munkanélküliek és a nyugdíjasok számára különösen nehéz a megélhetés. Egyelőre nem várható javulás.

A hivatal igazgatója, Miladin Kovacevic ugyanis úgy véli: amennyiben átfogó, a lakosságot nagyon érzékenyen érintő reformokat fogadnak el, abban az esetben is csak három év múlva lehetne várni bármiféle változást.  Az ENSZ 2013-as jóléti mutatója a világ 187 országában mérte fel az életszínvonal helyzetét. Szerbia ebben a felmérésben a 77. helyet foglalta el.

Az egy főre jutó GDP 6000 dollár, ami 1400-zal kevesebb, mint az unió legszegényebb államában, Bulgáriában. A leggazdagabb uniós tagországban, Luxemburgban például 112 ezer dollár az egy főre jutó GDP, vagyis a szerbiainak több mint 18-szorosa.

Ami a vásárlóerőt illeti, a legtehetősebb jugoszláv utódállamban, Szlovéniában ez két és félszer magasabb a szerb értéknél. A statisztikai hivatal szerint az országban a munkanélküliek 48 százalékát, illetve a több mint három gyermeket nevelő családok 44 százalékát fenyegeti elszegényedés.

Szerbiában egyszemélyes háztartás esetén a szegénységi küszön 13680 dinár (117 euró), háromtagú család esetén pedig 24 624 (211 euró). A nettó átlagfizetés januárban 37 966 dinár (326 euró) volt, ami egy hónapos összehasonlításban is visszaesést mutatott.

Hogy a szerb gazdaság milyen messze van még a válságból való kilábalásból az is mutatja: a néhány nappal ezelőtt nyilvánosságra hozott adatok szerint a második negyedévben 1,1 százalékkal csökkent a GDP a tavalyi év azonos időszakához viszonyítva. Bár a részletes adatokat csak szeptember 30-án teszik közzé, az már ismeretes, hogy az import-export aránya 73,5 százalékra nőtt a tavalyi 67,2 százalékról.

Kedvező viszont, hogy a külkereskedelmi deficit 13,7 százalékkal csökkent január és június közötti viszonylatban. Ez elsősorban az export 16,6 százalékkal való növekedésének volt köszönhető. Ezzel együtt azonban az import is nőtt, 6,7 százalékkal az év azonos időszakához viszonyítva. Belgrád legfontosabb külkereskedelmi partnere Olaszország, Németország, Bosznia-Hercegovina, Oroszország és Románia volt.

A szerb dinár helyzete is felettébb siralmas. Július legvégére az idei évben a legalacsonyabb szintre süllyedt az euróval szemben. Egy hónap alatt 0,8, egy év alatt pedig 2,5 százalékot veszített értékéből. Hasonló értékvesztést szenvedett el a dollárral szemben. Igaz, ez esetben éves összehasonlításban csak 1,7 százalékos volt a visszaesés.

Jelenleg egy euróért 114 dinárt adnak. A szerb jegybanknak többször is be kellett avatkoznia a nemzeti valuta védelmében, eddig összesen körülbelül 1,3 milliárd eurót kellett költenie erre a célra. Közben egyébként a központi bank májusban és júniusban 50-50 bázisponttal csökkentette az alapkamatot, amely jelenleg 8,5 százalékos szinten áll.

Az infláció májusban 2,1 százalék volt, jelentősen kisebb, mint a központi bank által meghatározott 2,5-5,5 százalékos célsáv.
Aleksandar Vucic tavaly tavasszal, akkor még kormányfőhelyettesként úgy nyilatkozott, rémálmok gyötrik a szerb gazdaság állapota miatt. A 2013-as kormányalakításkor a párton kívüli Sasa Radulovicot nevezte ki a gazdasági tárca élére.

Utóbbi sokkterápiát javasolt. Mint egy ízben fogalmazott, a szerb gazdaság megmentéséhez először is az szükséges, hogy mindenki szembesüljön az igazsággal. Sokan azonban nem voltak hajlandóak erre, inkább elodázták a megoldást, így január végén lemondott tisztségéről. Radulovic szerint az a legnagyobb baj, hogy hiányzik a politikai akarat a kemény intézkedések véghez viteléhez.

Ezután Aleksandar Vucic a fiatal, Amerikában végzett Lazar Krsticet nevezte ki a reformfolyamat legfőbb felelősének, de ő sem maradt sokáig hivatalában, s hasonló okok miatt mondott le, mint Radulovic. Azt közölte, világosan látszik, hogy a megoldást illetően különbség van a szakértők és a politikusok véleménye között.

Szavai szerint a múltban voltak becslések, számadatok, számítások, a politikusok viszont semmi ilyesmit nem voltak hajlandóak elfogadni, mert ezt akár politikai karrierjük is bánhatta. Egyelőre nincs végleges döntés a reformokról, pedig szinte minden perc számít. Ha nem hoznak kemény intézkedéseket, Szerbiát a totális csőd fenyegeti.

A független pénzügyi szervezet, a Fiskális Tanács néhány hete a szerb parlamentben tette közzé javaslatait. A patinás testület által készített elemzés szerint a legfontosabb feladat az államháztartás hiányának lefaragása, ami 2014-ben elérte a GDP 8,3 százalékát, 2,6 milliárd eurót. 2017-re azonban három százalékra kellene csökkenteni a büdzsé hiányát.

A leginkább kézenfekvő megoldásnak a bérek és nyugdíjak 15 százalékkal való csökkentése tűnik - állapította meg a szakértői csoport. Ez körülbelül 800 millió eurós megtakarítást jelentene. Felmerült az áfa két százalékkal való emelése is. Ha minden maradna a régi kerékvágásban, úgy Szerbia évente ötmilliárd eurós hitelre szorulna.

A kormány kutyaszorítóba került, hiszen mindenképpen rosszul jár: a bércsökkentéssel aligha szerez jó pontokat a választók körében, de a megszorítások további elodázásával csőd közeli állapotba kerülhet Szerbia.

Az unió és Moszkva szorításában

Szerbia kutyaszorítóba került az Európai Unió és Oroszország fagypontra jutott kapcsolatai miatt. Mivel az ország az EU-ba kíván kerülni, s tavaly meg is kezdődtek a csatlakozási tárgyalások Belgráddal, ezért elvileg be kellene állnia a sorba, s támogatnia kéne Brüsszel oroszellenes szankcióit. Szerbia számára azonban Moszkva az egyik legfontosabb kereskedelmi partner, igen erősek a két ország között a kulturális és történelmi kapcsolatok. Belgrád ráadásul csak tavaly félmilliárd dolláros hitelt kapott Oroszországtól, 2012-ben pedig Moszkva 800 millió dollárt folyósított Szerbiának az infrastruktúra fejlesztésére.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió azonban egyre nagyobb nyomást gyakorol Szerbiára, hogy változtasson eddigi politikáján, s nyíltan támogassa az ukrán válság kapcsán kialakult uniós álláspontot Oroszország ügyében. Washington és Brüsszel nem titkolt célja, hogy Szerbia is vezessen be szankciókat Oroszország ellen. Teljesen világos állásfoglalást várnak ez ügyben Aleksandar Vucic miniszterelnöktől.

Michael Kirby, az USA belgrádi nagykövete nemrégiben azt mondta, az Egyesült Államok tiszteletben tartja a Szerbia és Oroszország közötti baráti kapcsolatokat, ám a világ nem fogadhatja el, ha Szerbia nem ítéli el egyértelműen Ukrajna területi integritásának megsértését. Erre a kormányfő kabinetjéből közleményt adtak ki. A dokumentum szerint Vucic többször is világosan megismételte azt az álláspontot, miszerint Szerbia tiszteletben tartja Ukrajna területi épségét, beleértve a Krím-félszigetet is, mint Ukrajna területének egyik egységét.

Egyes értesülések szerint Szerbia szeptember elsejéig kapott haladékot, eddig kell eldöntenie melyik oldalon áll. Belgrád egyébként áprilisban már azt közölte, nem vezet be szankciókat. Ivica Dacic külügyminiszter, kormányfőhelyettes pedig azt közölte, hazája nem vezethet be szankciókat a "nagy országokkal szemben". Vucic azt nyilatkozta, az esetleges szankciók bevezetése másfélmilliárd eurós kárt okozna hazájának.

Feszültségforrás a Nyugat és Szerbia között a Déli Áramlat gázvezeték is. Az EU és Washington az építkezés leállítására szólította fel Belgrádot, ám Szerbiának komoly gazdasági és energetika biztonsági érdeke fűződik a jórészt Oroszország által vállalt befektetéshez.

Épül Közép-Amerika Hongkongja

Publikálás dátuma
2014.08.15. 07:31
Folyik a dokkolás a Mirafl ores-zsilipnél. A legnagyobb tankhajók már nem férnek át FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/GRAHAM CHADWICK
Ma száz éve, 1914. augusztus 15-én nyitották meg hivatalosan a Panama-csatornát. Az első világháború kitörése miatt elmaradtak a tervezett nagy ünnepségek, s nem hívtak meg küföldi előkelőségeket sem. A nyitónapon a Panamai Vasúttársaság Ancon nevű gőzhajója haladt át elsőként a csatornán, de az év januárjában egy francia gőzös már tett egy próbautat. Egy évszázad alatt több mint egymillió hajó kelt át az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő, stratégiai fontosságú víziúton. Panamában jelenleg is hatalmas építkezések folynak, mivel a csatornát alkalmassá kell tenni a mai igények kielégítésére. A jövőre befejeződő bővítés nyomán tíz év alatt megduplázódhat a víziút forgalma, hacsak a Nicaraguában tervezett új vetélytárs gyökeresen meg nem változtatja a hajózási és szállítási szokásokat.

Noha az Észak- és Dél-Amerikát összekötő földsáv átvágásának gondolata már a XVI. században felmerült, de a technikai feltételek csak a XIX. században teremtődtek meg a hatalmas vállalkozás kivitelezéséhez. A spanyol gyarmatosítókat a mexikói kincsek gyorsabb hazaszállítása ösztönözte, később a kaliforniai aranyláz kitörése miatt vált sürgőssé a két óceán közötti út lerövidítése.

A Panama-csatorna számokban:

56 307 munkás dolgozott a munkálatokon 1904-től 1913-ig
375 millió dollárba került (akkori áron) a víziút megépítése
77 kilométer hosszú a csatorna (korábban több mint 12 ezer kilométert kellett megtenni Dél-Amerika körül, a Horn-fok megkerülésével)
2 milliárd dollár éves bevételt hoz Panamának
1 milliónál több vízijármű haladt át rajta 1914 óta
40 hajó kel át a csatornán egy nap alatt átlagban
8-10 órába telik az átjutás (forgalomtól függően) több hét helyett
33 százalékát a teljes forgalomnak az Egyesült Államok bonyolítja le
Az áthaladó rakomány negyede kőolajtermék, 20 százaléka gabona

Már V. Károly német-római császár és spanyol király eljátszott a gondolattal, majd Alexander von Humboldt német tudós és utazó is felvetette a csatornaépítés szükségességét.

A spanyol kormány 1819-ben hozott döntést a víziút létesítéséről. Három lehetséges helyszínt is vizsgáltak, közülük a panamai megoldás kínálkozott a legkönnyebben kivitelezhetőnek.

Elsőként francia mérnökök mérték fel a terepet, s végül az 1869-ben elkészült Szuezi-csatorna kivitelezője, Ferdinand

de Lesseps vezetésével vágtak bele a gigászi vállalkozásba. 1876-ban megalakult a nemzetközi csatornatársaság (La Societé internationale du Canal interocéanique), ám gyorsan kiderült, hogy más léptékű munka csatornát ásni a szabad sivatagban, mint a hegyes-őserdős közép-amerikai terepen.

Ott hatalmas földmunkákra volt szükség, nem pusztán homok kitermelésére, hanem sziklák átvágására. El kellett téríteni a tervezett útvonalat átszelő Chagres-folyót, amelynek áradásai lehetetlenné tették volna a csatorna vízszintjének fenntartását.

Ráadásul nem mérték fel a munkálatok kockázatait. Nem számoltak azzal, hogy trópusi betegségek - malária, sárgaláz - tizedelik majd a munkásokat, 1881 és 1889 között mintegy 22 ezren veszítették életüket az építkezésnél.

Nem számoltak a földcsuszamlásokkal, hegyomlásokkal, s végzetesen alábecsülték a költségeket. Az építkezés 1881. január 1-én kezdődött, és úgy tervezték, hogy 1889-re megépül a víziút. Csupán 1885 táján döbbentek rá, hogy Lesseps eredeti elképzelése, a végig tengerszinten vezetett csatorna megvalósíthatalan, ezért egy egész zsiliprendszer megépítésére lesz szükség.

A társaság eredeti tőkéje azonban megfogyatkozott, eleve rosszul mérték fel a kiadásokat, s rengeteg pénz folyt el kézen-közön - innen ered a "panamázás" kifejezés. A munka alig kétötödével végeztek, amikor kénytelenek voltak csődöt jelenteni.

Bérbe vették 99 évre az amerikaiak

Panama területe 1819-től kezdve Kolumbiához tartozott, s noha az Egyesült Államok Lesseps kudarca nyomán egyre nagyobb érdeklődést tanúsított a stratégiai víziút megépítése iránt, Kolumbia 1894-ben ismét egy francia társaságnak adott koncepciót. Theodore Roosevelt amerikai elnök már egy Nicaraguán át építendő újabb csatorna tervét vizsgálgatta, de végül más lett a megoldás.

Panama - amerikai támogatással - 1903-ban elszakadt Kolumbiától, így mégis az eredeti helyszínen indult újra az építkezés. Az Egyesült Államok a Hay-Bunau Varilla-szerződés értelmében 99 évre bérbe vette a csatornaövezetet, 10 milliárd dollárt fizetett Panamának, 40 milliárdot a francia társaságnak. A csatorna megépítésének összköltsége végül 375 milliárd dollárt tett ki.  A némiképp módosított vonalvezetésű csatorna továbbépítésénél újabb ötezer ember veszítette életét.

A munkálatokat megtekintette Theodore Roosevelt is, aki első amerikai elnökként utazott a közép-amerikai földszoroshoz. Az amerikaiak végül tíz év alatt fejezték be az építkezést. Hatalmas mérnöki teljesítmény volt a kettős zsiliprendszer kiépítése, két mesterséges tó, a Gatún-, illetve a Miraflores-tó létrehozása, akárcsak a Chagres-folyó elterelése.

A múlt század harmincas éveire "kinőtték" az amerikaiak a csatornát, a legnagyobb hadihajók csak nagy nehézségekkel tudtak volna átkelni. Már akkor felmerült a harmadik zsiliprendszer kiépítésének szükségessége, ám - noha a washingtoni kongresszus jóváhagyta a tervet - végül elmaradt a bővítés.

Állam az államban

Panama területébe ékelődve így évtizedeken keresztül egyfajta "állam az államban" volt a víziúttól északra és délre 8-8 kilométerre kiterjedő csatornaövezet. A közép-amerikai ország és az Egyesült Államok között emiatt időnként pattanásig feszült a viszony, például az 1963-as zavargások idején. Jóval később, 1977. szeptember 7-én Jimmy Carter elnök írta alá az újabb csatornaszerződést Omar Torrijos panamai tábornok-elnökkel, ennek értelmében az USA a csatornaövezet területének mintegy 60 százalékát már akkor visszaadta.

Magát a víziutat és a terület többi részét illetően a Carter-Torrijos egyezmény értelmében hosszabb átmeneti időszakban állapodtak meg: 1979-től az Egyesült Államok és Panama közösen üzemeltette a víziutat, 1996-ra már az alkalmazottak több mint 90 százaléka panamai állampolgár volt.

Bő két évtized elteltével, 1999. december 31-én az Egyesült Államok végleg visszavonult a csatornaövezetből. Panama átvehette az ellenőrzést a víziút felett. Az amerikai érdekeltségek aggódtak, vajon a közép-amerikai állam képes lesz-e garantálni a stratégiai víziút biztonságát, de ezek az aggodalmak alaptalannak bizonyultak.

Az Egyesült Államok az átmeneti időszakban egyszer lépett fel Panamában, a kábítószercsempészettel vádolt, korrupt diktátor, Manuel Noriega megbuktatására 1988-ban. A katonai beavatkozást George H. W. Bush rendelte el. A csatornaövezetben állomásozó 12 ezres katonai erőt további 9 ezerrel megnövelték. A foglyul ejtett Noriegát az Egyesült Államokban állították bíróság elé, s 40 évre ítélték.

Szerző

Lemondott a donyecki "védelmi miniszter"

Lemondott posztjáról csütörtökön a "donyecki népköztársaság védelmi minisztere", az orosz állampolgárságú Igor Sztrelkov, eredeti családnevén Girkin - olvasható a "népköztársaság" honlapján.

Olekszandr Zaharcsenko, a donyecki szakadárok önhatalmúlag kikiáltott "népköztársaságának miniszterelnöke" bejelentette, hogy Sztrelkov - aki az ukrán biztonsági szolgálat (SZBU) állítása szerint az orosz hírszerzés ügynöke - a továbbiakban "más fontos tisztséget" fog ellátni. Szerhij Kavtaradze, a "donyecki népköztársaság" képviselője azt mondta, hogy Sztrelkov a továbbiakban a védelmi miniszter első helyettese lesz, valamint vezérkari főnöki tisztet tölt be.

Sztrelkov, aki kezdettől vezető szerepet játszott az oroszbarát fegyveres szakadárok megszervezésében és irányításában, egy hét alatt már a harmadik kelet-ukrajnai szeparatista vezető, aki leköszönt posztjáról. Ugyancsak csütörtökön jelentette be lemondását Valerij Bolotov, a szakadár "luhanszki népköztársaság" vezetője, azaz "népi kormányzója". Egy héttel ezelőtt, múlt csütörtökön pedig az orosz állampolgárságú Alekszandr Borodaj, a "donyecki népköztársaság miniszterelnöke" távozott tisztségéből.

Közben a Donbassz ukrán zászlóalj csütörtökön közölte, hogy 46 kaukázusi származású zsoldos adta meg magát a csapatnak a Donyeck megyei Horlivkában.
Az önkéntesekből álló alakulat ezt Facebook-oldalán hozta nyilvánosságra, hozzátéve, hogy az előzetes információik szerint valamennyien csecsenek.

Andrij Liszenko, az ukrán Nemzetvédelmi és Biztonsági Tanács (RNBO) szóvivője kijevi sajtótájékoztatóján közölte, hogy Luhanszk megyében Krasznodonnál a hadsereg "felszabadította" a szakadárok ellenőrzése alól Novoszvitlivka települést, és ezáltal az utolsó közúti összeköttetést is elvágták a Luhanszk városában lévő szeparatisták és a többi megszállt terület között.
A szóvivő szavai szerint jelenleg heves harcok folynak Luhanszk peremén, Hrjascsuvate falunál, valamint Horlivka, Krasznij Lucs, Ilovajszk és Donyeck környékén, továbbá a szeparatisták jelentős erőket vonnak össze a Donyeck megyei Sznyizsne településnél.

Liszenko újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, hogy az RNBO-nak nincs tudomása arról, hol tartózkodik jelenleg a mintegy 260-280 fehér kamionból álló orosz segélykonvoj. Nem megerősített sajtóinformációk szerint a konvoj már az ukrán határ térségébe ért, és állítólag a Luhanszk megyei Krasznodontól nem messze lévő izvarinei határátkelőnél, szeparatisták által ellenőrzött területen készül átlépni a határt. Liszenko megjegyezte, hogy az interneten közzétett információk alapján a konvoj bárhol lehet az orosz-ukrán határ mentén.

A Donyeck megyei hivatal egészségügyi részlege csütörtökön közölte, hogy előző nap Zuhrjesz településen felrobbant egy korábban becsapódott tüzérségi lövedék, s a robbanás következtében 15-en meghaltak - köztük három gyermek -, 19-en pedig megsebesültek.

Szerző